Anyósom árnyékában – Amikor az otthon már nem csak a miénk

– Már megint itt vagy? – kérdeztem fojtott hangon, miközben Ilona, az anyósom, a hűtőnket pakolta át, mintha csak a sajátja lenne. A reggeli kávém még ki sem hűlt, de máris éreztem, hogy a napom el van rontva.

– Hát persze, hogy itt vagyok, Zsófi! Hozni akartam egy kis friss pogácsát, és gondoltam, rendbe teszem a kamrát is. Tudod, mennyire szeretem, ha minden a helyén van – válaszolta mosolyogva, de a hangjában ott bujkált az a leheletnyi fölényesség, amitől mindig összeszorult a gyomrom.

Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek. Amikor Gáborral eldöntöttük, hogy veszünk egy lakást Zuglóban, tudtuk, hogy csak Ilona segítségével sikerülhet. Ő volt az egyetlen, aki hajlandó volt pénzt adni – nem kölcsönbe, hanem „családi támogatásként”. Akkor még hálás voltam neki. Most viszont minden nap eszembe jutott: vajon mennyit ér a szabadságom?

Az első hónapokban még örültem neki. Ilona gyakran hozott ebédet, segített berendezni a lakást, sőt, néha még a mosást is elintézte helyettem. De aztán egyre többször jött át bejelentés nélkül. Volt, hogy Gáborral épp vitáztunk valamin – persze halkan, hogy a szomszédok ne hallják –, amikor egyszer csak kinyílt az ajtó és Ilona belépett: „Ne haragudjatok, csak hoztam egy kis levest!”

Egy idő után már nem is kopogott. Volt saját kulcsa. Azt mondta, „biztonság kedvéért”, de én úgy éreztem, mintha bármikor betörhetne az életembe. Egyik este Gáborral ültem a kanapén, amikor halkan megszólaltam:

– Nem zavar téged ez az egész? Hogy anyukád úgy jön-megy itt, mintha ez az ő lakása lenne?

Gábor sóhajtott.

– Nézd, nélküle nem lenne ez a lakásunk. És hát… ő ilyen. Mindig is ilyen volt.

– De ez most már a MI otthonunk! – fakadtam ki. – Nem akarok minden reggel arra ébredni, hogy valaki átrendezi a hűtőmet!

Gábor csak vállat vont. Láttam rajta: nem akar konfliktust. Mindig is kerülte a vitákat az anyjával.

A következő hétvégén Ilona újabb meglepetéssel állított be: „Elhoztam a régi függönyöket! Szerintem ezek sokkal jobban illenek ide.” Mire észbe kaptam, már le is szedte a miénket és felrakta az övéit. Ott álltam döbbenten, miközben ő boldogan igazgatta a csipkét.

Egy este aztán betelt a pohár. Fáradtan értem haza a munkából – egy hosszú nap után csak egy forró fürdőre vágytam. Ahogy beléptem a fürdőszobába, Ilona ott állt és épp a törölközőimet hajtogatta.

– Mit keresel itt? – kérdeztem remegő hangon.

– Csak segíteni akartam! – mondta sértetten. – Látom, mennyit dolgozol… gondoltam, legalább ennyivel könnyítek rajtad.

– De én nem kértem! – csattantam fel. – Ez az én otthonom! Szükségem van egy kis magánéletre!

Ilona arca elkomorult. – Ha ennyire zavarok, akkor majd nem jövök többet! – vágta oda sértődötten, és kiviharzott.

Aznap este Gáborral órákig veszekedtünk. Ő azt mondta, hálátlan vagyok. Én azt mondtam, hogy ez nem hálátlanság, hanem önvédelem.

A következő napokban Ilona valóban nem jött át. De minden telefonhívásában ott volt a sértettség: „Remélem, jól vagytok… Tudod, én csak jót akartam…”

Az egész család kettészakadt. Gábor nővére, Ági szerint túl érzékeny vagyok: „Anyu csak segíteni akar! Te meg mindent félreértesz.” Az apósom hallgatott – ő mindig is csendben tűrte Ilona akaratosságát.

Egy este Gábor leült mellém.

– Szeretlek – mondta halkan –, de nem akarom választani közted és anyám között.

– Nem is kell választanod – válaszoltam könnyeimmel küszködve –, csak azt kérem, hogy állj ki mellettem! Ez most már tényleg túl sok.

Végül kompromisszum született: Ilona csak akkor jöhet át, ha előre szól. A kulcsot visszaadta – bár láttam rajta, mennyire nehezére esik.

De valami végleg megváltozott bennem. Már sosem éreztem magam teljesen otthon ebben a lakásban. Minden sarokban ott lappangott Ilona jelenléte: egy függöny, egy váza vagy egy gondosan elpakolt edény formájában.

Néha azon gondolkodom: vajon tényleg hálátlan vagyok? Vagy csak jogom van ahhoz, hogy saját életem legyen? Ti mit tennétek az én helyemben?