„Anyósnak lenni nem ugyanaz, mint nagymamának” – Egy költözés története fájdalommal és reménnyel

– Marika néni, ugye nem felejtette el, hogy ma is az oviba kell menni a gyerekekért? – szólt oda nekem Zsuzsa, a menyem, miközben a konyhapultnál kavargatta a kávéját. Hangja hideg volt, mint a reggeli köd, és én csak bólintottam. Nem mondtam el neki, hogy egész éjjel alig aludtam, mert fájt a derekam, és a gondolatok sem hagytak nyugodni.

Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ide jutok. Hogy hatvanöt évesen, özvegyen, egyedül maradva a régi lakásomban, majd egyszer csak a fiam – Gábor – és a menye felajánlja: költözzek hozzájuk. „Anyu, nagyobb házba költözünk, lesz helyed bőven. Nem lenne jó, ha együtt lennénk?” – mondta Gábor egy vasárnapi ebéd után. Akkor még azt hittem, ez egy új kezdet lehet. Hogy végre nem leszek magányos.

Az első hetekben minden olyan szépnek tűnt. A két unokám, Panni és Marci reggelente odabújtak hozzám, Zsuzsa kedvesen mosolygott, Gábor pedig esténként megkérdezte, hogy érzem magam. De aztán lassan minden megváltozott. Zsuzsa egyre többször kérte, hogy vigyázzak a gyerekekre – „csak amíg elintézem a bevásárlást”, „csak amíg elmegyek az edzőterembe”, „csak amíg dolgozom otthonról”. Egyre több lett a „csak amíg”.

Egyik délután Panni sírva jött oda hozzám: – Mama, anya azt mondta, hogy te mostantól mindig itt leszel velünk. Ez igaz?

Megsimogattam a haját, de nem tudtam mit mondani. Mert igaz volt – de nem úgy, ahogy ő gondolta. Nem nagymamaként voltam ott, hanem valami furcsa cselédként. Reggelente én készítettem a reggelit, délután én mentem az oviba, este én fürdettem őket. Zsuzsa pedig egyre többször tűnt el otthonról.

Egy este Gábor későn ért haza. A gyerekek már aludtak, én pedig fáradtan ültem a kanapén.
– Anyu, minden rendben? – kérdezte halkan.
– Fiam – kezdtem óvatosan –, nem erről volt szó. Azt hittem, családtag leszek itt, nem pedig bébiszitter.
Gábor zavartan nézett rám.
– Zsuzsa sokat dolgozik… én is… Tudod, milyen nehéz most minden…
– Tudom – vágtam közbe –, de én sem vagyok már fiatal. Szeretnék néha csak nagymama lenni. Játszani velük, mesét olvasni… Nem mindent csinálni helyettetek.
Gábor csak sóhajtott.

Másnap reggel Zsuzsa már várta, hogy beszéljen velem.
– Marika néni – kezdte kimérten –, tudom, hogy nehéz lehet megszokni az új helyzetet. De mi is számítottunk magára. Ha nem segít, nekünk is nehezebb lesz.
– Értem – mondtam halkan –, de én is szeretnék néha pihenni.
– Mindenki fáradt – vágta rá Zsuzsa –, de most ez van.

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Eszembe jutottak a régi idők: amikor Gábor még kicsi volt, amikor még élt az uram… Akkoriban is nehéz volt néha minden napot végigcsinálni, de legalább tudtam: szeretnek és szükség van rám – nem csak azért, mert hasznos vagyok.

A napok teltek. Egyre kevésbé beszélgettem Gáborral; Zsuzsa pedig mintha mindig sietett volna valahová. A gyerekek viszont ragaszkodtak hozzám – ők voltak az egyetlen örömöm ebben az egészben.

Egyik péntek este váratlanul becsöngetett hozzánk Éva néni, a régi szomszédom a lakótelepről.
– Marika! Hogy vagy? Rég láttalak! – ölelt meg szorosan.
Leültünk a konyhában egy teára.
– Nem tudom… – sóhajtottam –, néha úgy érzem magam itt, mint egy idegen.
– Miért nem mész vissza a saját lakásodba? – kérdezte Éva néni óvatosan.
– Mert ott meg magányos vagyok… Itt legalább vannak körülöttem emberek. Csak épp…
– Csak épp nem szeretnek igazán? – fejezte be helyettem Éva néni.
Némán bólintottam.

A következő héten Zsuzsa egyre ingerültebb lett velem. Egy este össze is vesztünk:
– Nem lehetne egy kicsit kevesebbet panaszkodni? Maga akart ideköltözni!
– Nem! Maga kérte! – csattantam fel először életében.
A gyerekek ijedten néztek ránk az ajtóból.

Aznap éjjel eldöntöttem: beszélek Gáborral komolyan. Másnap reggel leültettem őt a konyhába.
– Fiam… Én ezt így nem bírom tovább. Szeretlek titeket, de nem akarok cseléd lenni a saját családomban. Ha így kell maradnia, inkább visszamegyek a régi lakásomba.
Gábor hallgatott sokáig. Aztán halkan megszorította a kezem:
– Sajnálom, anyu… Nem vettük észre, mennyire kihasználunk téged.

Azóta változott valami. Zsuzsa ugyan továbbra is tartózkodó velem szemben, de Gábor igyekszik többet segíteni otthon. A gyerekekkel több időt tölthetek úgy is, hogy nem csak vigyázok rájuk – hanem játszunk is együtt.

De néha még mindig elgondolkodom: vajon tényleg jobb együtt élni a családdal minden áron? Vagy van olyan magány is, ami kevésbé fáj? Önök mit gondolnak erről?