„Anyós vagyok, de mégis kirekesztve érzem magam” – Egy vasárnapi ebéd története
– Erzsi néni, tudna most vasárnap inkább otthon maradni? Szeretnénk egy kicsit csak magunk lenni – mondta Anna, a menye, miközben a telefonban próbált kedvesen hangzani. A hangja mégis idegenül csengett, mintha valami végérvényesen megváltozott volna.
Ott álltam a konyhában, a kezem remegett, ahogy letettem a telefont. A húsleves már rotyogott a tűzhelyen, a friss petrezselymet is előkészítettem, ahogy minden vasárnap. Az ablakon át hallottam a szomszéd gyerekek nevetését, és hirtelen olyan üres lett a lakásom, mintha minden hang kiszökött volna belőle.
Gyerekkoromban a vasárnap mindig ünnep volt. Anyám már reggel korán kelve főzte a levest, apám újságot olvasott, mi pedig a testvéreimmel vártuk, hogy végre együtt ülhessünk az asztalhoz. Amikor Gábor fiam megszületett, megfogadtam: nálunk is így lesz. És amikor megnősült, boldog voltam, hogy Annával ezt a hagyományt továbbvihetjük. Vasárnaponként együtt ettünk, beszélgettünk, nevettünk. Úgy éreztem, tartozom valahová.
De most… Most Anna azt mondta: „Szeretnénk egy kicsit csak magunk lenni.” Vajon mit rontottam el? Túl sokat voltam náluk? Túl sokat szóltam bele? Talán zavartam őket? Vagy csak egyszerűen feleslegessé váltam?
Aznap este Gábor felhívott. – Anya, ne haragudj Annára, csak mostanában sok a stressz. Szeretnénk egy kis nyugalmat. Majd jövő héten találkozunk, jó?
– Persze, fiam – válaszoltam halkan. De belül ordítani tudtam volna. Hát nem értik, hogy nekem ez az egyetlen napom, amikor nem vagyok egyedül?
Másnap reggel a piacon találkoztam Marikával, a régi barátnőmmel. – Mi újság, Erzsi? – kérdezte.
– Tudod… mostanában úgy érzem, mintha már nem lenne rám szükségük – mondtam neki könnyes szemmel.
– Ugyan már! Biztos csak elfoglaltak. De azért fáj, ugye? – simogatta meg a karomat.
Fájt. Nagyon is. Egész héten azon gondolkodtam: vajon Anna tényleg csak pihenni akar? Vagy valami baja van velem? Eszembe jutottak azok a pillanatok, amikor talán túl hangosan nevettem az unokákkal, vagy amikor megjegyzést tettem Anna főztjére. Lehet, hogy megbántottam?
A következő vasárnap reggelén mégis felkeltem hajnalban. Megfőztem a levest – csak magamnak. Az asztal túl nagy volt egy főre. A kanál csörrenése visszhangzott a csendben.
Ebéd után elmentem sétálni a Duna-partra. Néztem a családokat: apák labdáztak a gyerekeikkel, anyák nevetve beszélgettek egymással. Egy idős asszony ült mellettem a padon.
– Maga is egyedül van? – kérdezte halkan.
– Igen… pedig van családom. Csak most éppen nincsenek velem.
– Tudja, én is így voltam ezzel. Aztán rájöttem: néha el kell engedni őket. Hogy saját életük legyen. De attól még szeretnek minket – mosolygott rám.
Hazafelé menet azon gondolkodtam: lehet, hogy tényleg túl sokat vártam el tőlük? Hogy minden vasárnap együtt legyünk? Talán nekik is szükségük van saját hagyományokra.
Este Gábor újra hívott.
– Anya… hiányzott a húslevesed – mondta nevetve.
– Nekem is hiányoztatok – válaszoltam őszintén.
– Jövő héten átjössz? Anna is mondta, hogy jó lenne újra együtt lenni.
– Persze, fiam – mondtam mosolyogva, de közben tudtam: valami megváltozott bennem is. Megtanultam elengedni egy kicsit. Hogy ne csak anyós legyek, hanem önmagam is.
De vajon tényleg képes vagyok elfogadni ezt az új rendet? Vagy örökre hiányozni fog az a régi vasárnap délutáni zsivaj? Ti mit tennétek a helyemben?