Anyós a küszöbön: Egy ház, két család, három összetört szív

– Már megint itt van? – kérdezte Gábor, miközben az ablakon át kinézett az utcára, ahol anyám, Ilona állt egy csokor friss tulipánnal a kezében. A hangjában feszültség vibrált, amitől összeszorult a gyomrom.

– Csak meglátogat minket, Gábor. Hiszen ő vette ezt a házat nekünk – próbáltam halkan, békítően mondani, miközben a karomban tartottam a kisfiamat, Mátét, aki épp akkor kezdett el sírni.

– Nem nekünk vette, Emese. Neked vette. Én sosem kértem tőle semmit – vágott vissza Gábor, és már indult is az ajtó felé, hogy kinyissa anyámnak. De nem örömmel vagy hálával, hanem egyfajta kötelességtudatból.

Anyám mosolya kissé megfakult, amikor belépett. Érezte ő is a feszültséget, de próbált nem tudomást venni róla. – Sziasztok, drágáim! Hoztam egy kis süteményt és virágot. Gondoltam, feldobja a napotokat – mondta vidáman, de a hangja remegett.

Gábor szó nélkül elvette tőle a süteményt és letette a konyhapultra. – Köszönjük – mondta hűvösen.

Én csak álltam ott, két tűz között. Anyám rám nézett, mintha azt kérdezné: „Miért ilyen rideg velem?” Gábor pedig rám villantotta a tekintetét: „Miért engeded be már megint?”

Az egész ott kezdődött, amikor Máté megszületett. Anyám mindig is segítőkész volt, de amikor megtudta, hogy albérletben élünk és nehezen jövünk ki a pénzünkből, eladta a vidéki házát és vett nekünk egy kis családi házat Budapesten. Azt hittem, ezzel minden gondunk megoldódik.

De Gábor másképp látta. Szerinte anyám ezzel csak befurakodott az életünkbe. „Most már mindig itt lesz, mindenbe beleszól majd” – mondta akkor este, amikor először átléptük az új otthon küszöbét.

Azóta minden látogatás egy újabb csata volt. Anyám próbált segíteni: főzött nekünk, kitakarított, játszott Mátéval. Gábor viszont egyre zárkózottabb lett. Egyik este már odáig fajult a dolog, hogy amikor anyám bejelentkezés nélkül jött át – mert úgy gondolta, ez az ő háza is –, Gábor egyszerűen nem engedte be.

– Ez nem hotel! – kiabálta anyámnak az ajtón keresztül. – Nem jöhet ide bármikor!

Anyám sírva ment haza azon az estén. Én pedig ott álltam a folyosón Mátéval a karomban és úgy éreztem, kettészakadok.

A következő napokban próbáltam beszélni Gáborral.

– Miért nem tudod elfogadni anyámat? Hiszen csak segíteni akar! – kérdeztem kétségbeesetten.

– Mert nem érzem magam férfinak ebben a házban! – tört ki belőle. – Mindig azt érzem, hogy csak vendég vagyok itt. Hogy minden döntést te és az anyád hoztok meg helyettem.

Próbáltam megérteni őt is. Tudtam, hogy nehéz lehet neki elfogadni ezt a helyzetet. De közben anyám is egyre magányosabb lett. Eladta az otthonát értünk, most pedig úgy érzi, hogy nincs hová mennie.

Egyik este leült mellém a kanapéra.

– Kislányom – mondta halkan –, én csak jót akartam nektek. Nem akartam tönkretenni semmit…

– Tudom, anya – suttogtam könnyes szemmel –, de most úgy érzem, mindent elveszítek: téged is, Gábort is.

A következő hetekben próbáltam közvetíteni köztük. Meghívtam anyámat vasárnapi ebédre, de Gábor végig hallgatott. Anyám pedig egyre ritkábban jött át.

Egy napon aztán anyám felhívott: – Emese, úgy döntöttem, visszaköltözöm vidékre. Találtam egy kis albérletet. Nem akarok terhet jelenteni nektek…

A szívem összeszorult. Tudtam, hogy ezzel végleg elveszítem azt a biztonságot és szeretetet, amit anyám jelentett nekem.

Azóta is minden nap azon gondolkodom: vajon hol rontottuk el? Lehet-e egyszerre jó lánya az embernek és jó felesége a férjének? Vagy választanom kell?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet oldani egy ilyen helyzetet úgy, hogy senki ne sérüljön meg végleg?