„Anyám vagyok, nem a gyereked!” – Egy özvegy magyar asszony harca az önállóságáért

– Anya, ezt nem csinálhatod egyedül! – hangzott el Zsófi hangja a konyhából, miközben én épp a régi, nyikorgó sámlira álltam fel, hogy elérjem a felső polcon porosodó befőttesüvegeket. A hangjában ott volt az a türelmetlen aggodalom, amit az utóbbi hónapokban egyre gyakrabban hallottam tőle.

– Zsófi, kérlek, ne kiabálj velem, nem vagyok gyerek! – szóltam vissza, de már késő volt. A sámli megingott alattam, én pedig ijedten kapaszkodtam meg a polc szélében. Zsófi odarohant, karon ragadott, és szinte leemelt a sámliról.

– Látod? Pont ezért mondom! Miért nem szólsz inkább nekem? – kérdezte szemrehányóan, miközben leültetett az asztalhoz.

A kezem remegett, de nem a félelemtől, hanem a düh és tehetetlenség keverékétől. Mióta Márk meghalt, mintha minden megváltozott volna. Negyvenkét évig voltunk házasok. Ő volt a nyugalom szigete, én pedig az örökmozgó, aki mindig új ötletekkel állt elő. Kiegészítettük egymást. Most viszont úgy érzem, mintha mindenki azt hinné, nélküle már semmit sem tudok megoldani.

Zsófi persze csak jót akar. Tudom én. De amikor minden nap felhív, hogy megettem-e rendesen, bevettem-e a gyógyszereimet, kimentem-e egyáltalán a lakásból – hát megőrülök tőle! Néha úgy érzem magam, mint egy öregedő kutya, akit már csak sajnálni lehet.

A temetés után Zsófi szinte beköltözött hozzám. Eleinte jól esett a társasága – főzött rám, együtt sírtunk és nevettünk Márk emlékein. De ahogy teltek a hetek, egyre inkább azt éreztem: elveszítem önmagam. Egyik este például le akartam menni a boltba tejért.

– Majd én elugrom érte – mondta Zsófi.
– De hát csak két sarok! – tiltakoztam.
– Nem baj, pihenj inkább! – felelte.

Ezerszer hallottam már ezt a mondatot. Pihenj inkább! Mintha már csak erre lennék jó.

A barátnőim közül többen is hasonló cipőben járnak. A múlt héten Ilonka panaszkodott: „A fiam még a bankba sem enged el egyedül! Mintha nem tudnék már számolni!” Nevettem rajta keserűen – ismerős érzés.

Egyik délután aztán betelt nálam a pohár. Zsófi épp azzal jött haza, hogy beszélt egy idősotthon vezetőjével. „Csak informálódtam!” – mondta gyorsan, amikor látta az arcomat.
– Te engem oda akarsz dugni?! – kiáltottam rá.
– Nem! Csak… aggódom érted! Mi lesz, ha elesel? Ha valami baj történik?
– Akkor majd felkelek! Vagy segítséget kérek! De ne akarj helyettem élni!

A veszekedés után napokig alig szóltunk egymáshoz. Éjszakánként Márk fényképét nézegettem az ágy mellett. Vajon ő mit mondana most? Biztosan azt tanácsolná: beszéljek Zsófival őszintén.

Egy péntek délután végül leültünk egymással szemben a konyhaasztalhoz. A napfény megcsillant Zsófi könnyein.
– Anya… félek érted. Amióta apa meghalt… mintha te is eltűnnél lassan.
– Nem tűntem el! Csak… szeretném magam intézni az életemet. Tudod, mennyire fáj, hogy úgy bánsz velem, mint egy gyerekkel?
Zsófi lehajtotta a fejét.
– Sajnálom… csak nem akarom elveszíteni azt is, ami még maradt.

Hosszú csend következett. Aztán megszorítottam a kezét.
– Nézd, szükségem van rád. De arra is szükségem van, hogy néha hibázhassak. Hogy érezzem: még élek.

Azóta próbálunk új szabályokat kialakítani. Zsófi néha még mindig túlzásba viszi az aggódást – de már hagyja, hogy egyedül menjek boltba vagy sétáljak a parkban. Én pedig igyekszem türelmesebb lenni vele.

Mert talán ez az élet rendje: előbb mi vigyázunk rájuk, aztán ők ránk. De vajon hol van az a határ, ahol még önmagunk maradhatunk? Meddig lehet valakit szeretetből korlátozni anélkül, hogy elveszítené önmagát?

Néha este még mindig felteszem magamnak a kérdést: Vajon tényleg ennyire törékeny lettem? Vagy csak mások látják így? Ti mit gondoltok erről?