Anyám nem vigyáz az unokáira – de nekem dolgoznom kell

– Anya, kérlek, csak ma délután! – könyörgök, miközben a konyhaasztalnál ülünk, és a kávéját kavargatja. – A főnököm már szólt, hogy ha még egyszer elkésem, kereshetek másik munkát.

Anyám szeme szigorúan villan. – Nem az én dolgom felnevelni a gyerekeidet, Zsuzsi. Nekem is volt három, mégsem kértem soha senkitől segítséget.

A torkomban gombóc nő. A legkisebb, Marci, csak hat hónapos volt, amikor elvesztettem Gábort. Azóta minden reggel úgy ébredek, hogy egyedül vagyok. A házunk ugyan a miénk, de a rezsi, a villany, a víz… A családi pótlékból és az özvegyi nyugdíjból nem lehet megélni. Az első fél évben még a bátyám, Laci segített, de neki is ott van a saját családja, két gyerek, hitel. Nem várhatom el tőle örökké.

Most itt ülök anyámmal szemben, és érzem, ahogy a remény lassan kihuny bennem. – Csak néhány óra – suttogom. – Nem kérek sokat.

– Zsuzsi, nekem is van életem. Nem akarok egész nap gyerekzsivajt hallgatni. Megérdemlem végre a nyugdíjas éveimet – mondja, és feláll az asztaltól.

A gyomrom összeszorul. Minden nap egy újabb harc: reggel hatkor kelek, gyorsan összekészítem a gyerekeket, a nagyobbakat – Dórit és Petit – elviszem az iskolába, Marcit pedig viszem magammal a bölcsődébe. A munkahelyemen a főnököm már többször szólt: „Zsuzsa, ha nem tud időben beérni, keresek mást.” De mit tehetnék? Ha beteg valamelyik gyerek, nincs kihez fordulnom.

Egyik este Laci hív: – Hogy bírod?

– Ne is kérdezd – sóhajtok. – Anyu megint nemet mondott.

– Tudod, milyen makacs. De ha nagyon nagy baj van, szólj – mondja halkan.

– Köszönöm, de nem akarok terhet rakni rátok is.

Leteszem a telefont, és nézem a gyerekeimet. Dóri csendben rajzol az asztalnál, Peti a szőnyegen autózik, Marci pedig álmosan kapaszkodik belém. Ők az én mindenségem. De néha úgy érzem, összeroppanok a súly alatt.

Másnap reggel Marci belázasodik. Tudom, hogy nem vihetem bölcsibe. Felhívom anyámat újra.

– Anya, Marci beteg. Kérlek…

– Zsuzsi! Mondtam már! Nem vagyok bébiszitter! – vágja rá dühösen.

– De anya… elveszíthetem az állásomat!

– Akkor keress másikat! Vagy dolgozz otthonról! – csattan fel.

– Tudod jól, hogy nem lehet! – sírom el magam.

Csend. Majd leteszi a telefont.

Aznap otthon maradok Marcival. A főnököm este ír egy üzenetet: „Zsuzsa, sajnálom, de ezt így nem lehet tovább.”

Kétségbeesetten ülök az ágy szélén. Hogy fogom eltartani a gyerekeimet? Már így is minden forintot beosztok: csak akciós kenyeret veszek, hús hetente egyszer kerül az asztalra. A ruhákat turkálóból szerzem be vagy ismerősöktől kapjuk.

Este Dóri odabújik hozzám:

– Anya, miért sírsz?

– Csak fáradt vagyok, kicsim – simogatom meg.

De belül ordítok: Miért kell ennyire egyedül lennem? Miért nem segít senki?

A következő hetekben próbálok új munkát találni. Egyik helyen sem vállalják el az embert három kisgyerekkel, főleg ha nincs biztos háttér. Egy idő után már azt érzem: mintha mindenki csak ítélkezne felettem. „Miért vállaltál ennyi gyereket?” „Miért nem tudsz jobban gazdálkodni?” „Hol van ilyenkor a család?”

Egy este Laci átjön.

– Zsuzsi… beszéltem anyuval. Azt mondja, túl sokat vársz tőle.

– Csak néha kéne segítenie! Nem kérem minden napra! – fakadok ki.

Laci sóhajt. – Tudod jól… ő mindig ilyen volt. Amióta apa meghalt, csak magával törődik.

– De hát ezek az unokái! – kiáltom kétségbeesetten.

Laci csak megvonja a vállát.

Aznap este sokáig forgolódom az ágyban. Vajon én is ilyen leszek majd? Ha Dóri felnő és segítségre szorul… képes lennék hátat fordítani neki?

A következő héten végre találok egy részmunkaidős állást egy közeli pékségben. A fizetés kevés, de legalább valamennyi pénz bejön. A gyerekekre egy idős szomszéd néni vigyáz néha pénzért cserébe – de ő sem mindig ér rá.

Minden nap újabb kihívás: rohanás az iskolába, bölcsibe, munkahelyre; este tanulás Dórival; közben Peti panaszkodik, hogy fáj a hasa; Marci sírva ébred éjszaka. Néha úgy érzem, feladom.

De aztán reggelente mégis felkelek. Mert nincs más választásom.

Anyám továbbra sem segít. Néha találkozunk az utcán; ilyenkor csak biccentünk egymásnak. Az unokáit hónapok óta nem látta.

A szívem egyszerre fáj és dühös vagyok rá. Vajon tényleg túl sokat várok el tőle? Vagy csak túl önző lett az évek alatt?

Néha azon gondolkodom: vajon hányan vannak még így ebben az országban? Hány anyának kell egyedül végigcsinálnia mindezt?

Ti mit tennétek a helyemben? Tényleg túl sokat kérek? Vagy jogom van elvárni egy kis segítséget?