Anyám Nagyítója Alatt: A Töréspont
– Hová mész, Lilla? – Anyám hangja élesen hasított át a konyhán, miközben már a kilincsre tettem a kezem. A szívem a torkomban dobogott, mintha bűnt követnék el. Pedig csak sétálni akartam egyet a Duna-parton, hogy végre egyedül lehessek a gondolataimmal.
– Csak sétálok egyet, anya – feleltem halkan, de már tudtam, hogy ezzel nem úszom meg.
– Kivel? – kérdezte azonnal, és már nyúlt is a telefonjáért. – Ugye nem azzal a Zsófival? Tudod jól, hogy az ő anyja háromszor is elvált, és az apja iszik. Nem akarom, hogy ilyenekkel barátkozz!
A gyomrom összeszorult. Zsófi volt az egyetlen ember, akivel igazán önmagam lehettem. De anyám mindent tudott róla – sőt, minden barátomról. Ha új ismerősöm lett, rögtön utánanézett a Facebookon, megkérdezte az ismerősöket, sőt, egyszer még a szomszédot is felhívta, hogy megtudja, milyen családból származik az illető.
Gyerekkoromban még viccesnek tűnt ez a fajta gondoskodás. Azt hittem, csak szeretetből teszi. De ahogy nőttem, egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy rab. Nem volt titkom előtte. Ha később értem haza az iskolából, már várt az előszobában keresztbe tett karral. Ha rossz jegyet kaptam, ő már előbb tudta, mint én.
A gimnáziumban kezdődött igazán a pokol. Egyik este Zsófival tanultunk nálunk matekra. Anyám bejött a szobába, és úgy nézett végig rajtunk, mintha bűnözők lennénk.
– Ugye nem pletykáltok rólam? – kérdezte gyanakvóan.
– Csak a másodfokú egyenleteket próbáljuk megérteni – válaszoltam feszengve.
Zsófi zavartan mosolygott. Amikor elment, anyám leült mellém az ágyra.
– Lilla, én csak jót akarok neked. Tudod, mennyi veszély leselkedik egy lányra ebben a városban? Ha nem vigyázok rád, ki fog?
Akkor még nem mertem szembeszállni vele. De ahogy telt az idő, egyre inkább fojtogatott ez a gondoskodásnak álcázott kontroll.
Az egyetemre jelentkezés volt az első igazi csata köztünk. Én Budapestre akartam menni magyar szakra, ő viszont ragaszkodott hozzá, hogy maradjak Szegeden, közel hozzájuk.
– Miért akarsz elmenni? Nem elég jó neked itthon? – kérdezte könnyes szemmel.
– Anya, szeretnék önálló lenni! – tört ki belőlem végre. – Nem akarom, hogy minden lépésemet figyeld!
– Én csak féltelek! – kiabálta vissza. – Te vagy mindenem!
Aznap este órákig sírtam a szobámban. Úgy éreztem magam, mint egy madár, akinek levágták a szárnyait.
Végül beadta a derekát – de csak azzal a feltétellel engedett el Budapestre kollégiumba, hogy minden nap beszélünk telefonon és hetente hazajárok.
Az első hetek felszabadítóak voltak. Senki nem kérdezte meg, kivel találkozom vagy mikor érek haza. De anyám hívásai egyre nyomasztóbbá váltak.
– Kikkel laksz együtt? Milyen családból valók? – faggatott minden este.
Egyik alkalommal lebuktam: elfelejtettem mondani neki, hogy buliba megyek. Másnap reggel már ott várt rám egy üzenet: „Tudom, hogy hol voltál tegnap este.”
Kiderült, hogy felhívta az egyik csoporttársamat Facebookon keresztül és kifaggatta rólam. Akkor szakadt el bennem valami.
Hazautaztam hétvégén és leültem vele szemben a konyhaasztalhoz.
– Anya, ezt nem csinálhatod tovább! Felnőtt vagyok! Jogom van saját életemhez!
– De én csak szeretlek! – zokogta. – Nem akarom elveszíteni a lányomat!
– Ha így folytatod, tényleg elveszítesz! – mondtam ki remegő hangon.
Napokig nem beszéltünk utána. A lakás üres volt nélküle is; mintha valami meghalt volna bennem. De végre először éreztem magam szabadnak.
Azóta is harcolok ezért a szabadságért. Néha még most is érzem anyám tekintetét a hátamon – mintha sosem tudnék igazán elszakadni tőle.
Vajon tényleg lehet valaha saját életem? Vagy örökre anyám nagyítója alatt maradok?