„Anyám könnyei nélkül nem tudok boldog lenni” – Egy titkos esküvő története

– Gábor, ezt most komolyan mondod? – remegett a hangom, miközben a telefonom kijelzőjén a fiam arca jelent meg. A háttérben idegen város fényei villogtak, mintha csak egy másik világban lenne.

– Anya, kérlek, ne kezdjük el megint – sóhajtott fel. – Nem akartam, hogy ebből vita legyen. Ezért döntöttünk így.

A szívem összeszorult. A férjem, Laci, némán ült mellettem a kanapén, ujjai görcsösen markolták a kávéscsészét. Ő volt az, aki Gábort a saját fiaként szerette, mégis most úgy tűnt, mintha mindketten idegenek lennénk a saját gyerekünk számára.

Gábor mindig is különc volt. Egyetlen gyerekünk, minden szeretetünket és reményünket belé fektettük. Az apja régen elhagyott minket, de Laci mindent megtett érte. Amikor először bemutatta nekünk Katát – a lányt, akit végül feleségül vett –, már akkor éreztem valami feszültséget. Nem tudtam pontosan megfogalmazni, mi zavart benne: talán az a hűvös távolságtartás, amivel hozzánk viszonyult, vagy az, ahogy Gábor is megváltozott mellette.

Az első vacsora emléke máig élénken él bennem. Kata udvariasan mosolygott, de minden kérdésünkre röviden válaszolt. Laci próbált viccelődni, de csak kínos csend lett belőle. Gábor pedig egyre idegesebben dobolt az asztalon.

– Anya, nem kell mindent tudni róla – szólt rám később Gábor a konyhában. – Kata nem szereti a tolakodó kérdéseket.

– De hát csak érdeklődöm! – védekeztem. – Szeretném megismerni azt a lányt, akit szeretsz.

– Néha úgy érzem, ti sosem fogtok elfogadni minket – mondta halkan.

Akkor még azt hittem, csak idő kell. Hogy majd összecsiszolódunk. De ahogy múltak a hónapok, egyre ritkábban jöttek át hozzánk. Gábor mindig talált valami kifogást: munka, utazás, fáradtság.

Aztán egy nap jött az üzenet: „Anyu, ne haragudj, de most nem tudunk menni vasárnap ebédre.”

És így ment ez hónapokon át.

Aztán egyik reggel Laci újságot olvasott a konyhában.

– Nézd csak ezt! – mutatta egy fényképet az interneten. Gábor és Kata egy tengerparton álltak fehér ruhában. Alattuk a felirat: „Gratulálunk az ifjú párnak!”

Először azt hittem, valami tévedés történt. De aztán Gábor felhívott.

– Anya… ne haragudj… – kezdte bizonytalanul.

– Miért nem szóltál? Miért nem hívtatok meg minket? – zokogtam bele a telefonba.

– Nem akartuk elrontani az ünnepet… Tudom, hogy ti nem kedvelitek Katát…

– Ez nem igaz! Csak szerettünk volna részei lenni az életednek!

Laci némán felállt és kiment az udvarra. Soha nem láttam még ilyen megtörtnek.

Azóta minden nap azon gondolkodom: hol rontottuk el? Túl sokat vártunk el tőle? Túl szigorúak voltunk Katával? Vagy egyszerűen csak más lett a világ?

A barátnőim szerint engedjem el. „Majd visszajönnek” – mondják. De én minden este úgy fekszem le, hogy hiányzik a fiam hangja, hiányzik az együtt töltött vasárnapok nevetése.

Egyik este Laci megszólalt:

– Talán tényleg túl sokat vártunk tőlük. Talán hagynunk kellett volna, hogy maguktól jöjjenek közelebb.

– De hát csak szeretni akartam őket! – törtek ki belőlem a könnyek.

Hetek teltek el így. Aztán egy nap Gábor megjelent az ajtóban. Egyedül jött.

– Anya… beszélhetnénk? – kérdezte halkan.

Leültünk a konyhában. Sokáig csak néztük egymást.

– Sajnálom… Nem akartam bántani titeket. Csak… féltem attól, hogy nem fogadjátok el Katát. És én nem akartam választani köztetek és közte…

– Soha nem kértem volna ilyet tőled! – mondtam sírva.

– Tudom… Most már tudom…

Nem oldódott meg minden egy csapásra. De legalább elkezdtünk beszélgetni. Kata még mindig távolságtartó volt, de legalább néha átjöttek együtt is.

Még mindig fáj, hogy nem lehettem ott a fiam esküvőjén. Hogy kimaradtam abból a pillanatból, amit egész életemben vártam. De talán egyszer majd megbocsátok neki – és magamnak is.

Vajon tényleg lehet újrakezdeni egy ilyen törést után? Vagy örökre ott marad bennünk ez a seb?