Anyám két arca – Egy albérlet árnyékában

– Zsófi, megint csöpög a csap a konyhában! – Anyám hangja élesen hasított át a telefonon, miközben én épp a munkahelyemről próbáltam hazajutni a dugóban. – Nem tudnád megnézni, vagy szólj már annak a férjednek, hogy jöjjön át?

Sóhajtottam. Ez már a harmadik alkalom volt ebben a hónapban, hogy anyám albérletében valami elromlott. A múlt héten a bojler adta meg magát, előtte pedig az ablak zsanérja tört le. Mindig ugyanaz: anyám hív, én rohanok, vagy Gábor, a férjem ugrik át munka után. Pedig gyerekkoromban anyám szinte belém verte: „Zsófi, egy nő legyen önálló! Ne várj senkitől semmit! Az életben csak magadra számíthatsz.”

Most mégis úgy tűnt, hogy minden apró-cseprő gondját nekem kell megoldanom. És nem csak nekem: Gábort is egyre gyakrabban rángatta bele ebbe az örvénybe. Egyik este, amikor már harmadszor szereltük vissza a kilincset, Gábor félhangosan odasúgta:

– Zsófi, nem lehetne, hogy anyukád hívjon egy szerelőt? Miért mindig mi?

Nem tudtam mit mondani. Bennem is fortyogott a düh és a tehetetlenség. Anyám egész életében azt hangoztatta, hogy ő mindent egyedül old meg. Most mégis úgy viselkedett, mintha természetes lenne, hogy mi ugrunk mindenre.

Egyik vasárnap délután végül összeszedtem a bátorságomat. Anyámnál voltunk ebédelni – rántott hús, krumplipüré, uborkasaláta –, amikor újra szóba került az albérlet.

– Tudod, Zsófi, a múltkor is olyan rendetlenek voltak azok a fiatalok. Mindent összefirkáltak! – panaszkodott anyám.

– Mama – kezdtem óvatosan –, nem gondoltál rá, hogy esetleg egy ingatlankezelő céget bízz meg? Vagy legalább egy szerelőt hívj, ha valami elromlik? Nekünk is sok dolgunk van Gáborral…

Anyám arca megkeményedett.

– Hát persze! Most már te is azt mondod, hogy ne számítsak rátok? Ezért neveltelek fel egyedül? Hogy most magamra hagyjatok?

A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Gábor zavartan nézett rám az asztal túloldaláról. Próbáltam nyugodt maradni.

– Nem erről van szó, mama. Csak… te mindig azt mondtad, hogy legyek önálló. Most mégis úgy érzem, mintha mindent nekünk kéne megoldani helyetted.

Anyám szeme könnybe lábadt.

– Tudod te, milyen nehéz volt egyedül felnevelni téged? Mindig mindent magam csináltam. Most már elfáradtam. Csak egy kis segítséget szeretnék.

A szobában csend lett. Az óraketyegés szinte fülsiketítő volt. Éreztem, ahogy a bűntudat és a harag egyszerre feszít belülről.

Aznap este Gáborral sokáig beszélgettünk.

– Szerinted igazságtalan vagyok vele? – kérdeztem halkan.

– Nem tudom – felelte Gábor –, de azt látom, hogy ez így nem mehet tovább. Neked is jogod van a saját életedhez.

Másnap reggel anyám újra hívott.

– Zsófi, most megint elromlott a mosógép. Nem tudnád megnézni?

Mély levegőt vettem.

– Mama, most nem tudok átmenni. De szívesen segítek keresni egy szerelőt.

A vonal másik végén csend lett.

– Jó… – mondta végül anyám halkan. – Akkor majd megpróbálom én is.

Napokig nem beszéltünk. Aztán egyszer csak kaptam tőle egy üzenetet: „Megjavították a mosógépet. Köszönöm.”

Valami megváltozott köztünk. Anyám lassan elkezdett elfogadni segítséget másoktól is – nem csak tőlem vagy Gábortól. Néha még mindig rám hárítja a gondokat, de már tudok nemet mondani anélkül, hogy bűntudatom lenne.

A legnehezebb az volt megtanulni: attól még szeretem anyámat, hogy néha nemet mondok neki. És talán ő is megtanulja egyszer elfogadni, hogy nem csak magára számíthat az életben.

Néha elgondolkodom: vajon tényleg lehet egyszerre önállónak lenni és segítséget kérni? Vagy örökre küzdenünk kell ezzel a kettősséggel? Ti mit gondoltok erről?