Anyám két arca – Egy albérlet árnyékában
– Zsófi, megint csöpög a csap a konyhában! – Anyám hangja élesen hasított át a telefonon, miközben én épp a munkahelyemről próbáltam hazajutni a dugóban. – Nem tudnád megnézni, vagy szólj már annak a férjednek, hogy jöjjön át?
Sóhajtottam. Ez már a harmadik alkalom volt ebben a hónapban, hogy anyám albérletében valami elromlott. A múlt héten a bojler adta meg magát, előtte pedig az ablak zsanérja tört le. Mindig ugyanaz: anyám hív, én rohanok, vagy Gábor, a férjem ugrik át munka után. Pedig gyerekkoromban anyám szinte belém verte: „Zsófi, egy nő legyen önálló! Ne várj senkitől semmit! Az életben csak magadra számíthatsz.”
Most mégis úgy tűnt, hogy minden apró-cseprő gondját nekem kell megoldanom. És nem csak nekem: Gábort is egyre gyakrabban rángatta bele ebbe az örvénybe. Egyik este, amikor már harmadszor szereltük vissza a kilincset, Gábor félhangosan odasúgta:
– Zsófi, nem lehetne, hogy anyukád hívjon egy szerelőt? Miért mindig mi?
Nem tudtam mit mondani. Bennem is fortyogott a düh és a tehetetlenség. Anyám egész életében azt hangoztatta, hogy ő mindent egyedül old meg. Most mégis úgy viselkedett, mintha természetes lenne, hogy mi ugrunk mindenre.
Egyik vasárnap délután végül összeszedtem a bátorságomat. Anyámnál voltunk ebédelni – rántott hús, krumplipüré, uborkasaláta –, amikor újra szóba került az albérlet.
– Tudod, Zsófi, a múltkor is olyan rendetlenek voltak azok a fiatalok. Mindent összefirkáltak! – panaszkodott anyám.
– Mama – kezdtem óvatosan –, nem gondoltál rá, hogy esetleg egy ingatlankezelő céget bízz meg? Vagy legalább egy szerelőt hívj, ha valami elromlik? Nekünk is sok dolgunk van Gáborral…
Anyám arca megkeményedett.
– Hát persze! Most már te is azt mondod, hogy ne számítsak rátok? Ezért neveltelek fel egyedül? Hogy most magamra hagyjatok?
A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Gábor zavartan nézett rám az asztal túloldaláról. Próbáltam nyugodt maradni.
– Nem erről van szó, mama. Csak… te mindig azt mondtad, hogy legyek önálló. Most mégis úgy érzem, mintha mindent nekünk kéne megoldani helyetted.
Anyám szeme könnybe lábadt.
– Tudod te, milyen nehéz volt egyedül felnevelni téged? Mindig mindent magam csináltam. Most már elfáradtam. Csak egy kis segítséget szeretnék.
A szobában csend lett. Az óraketyegés szinte fülsiketítő volt. Éreztem, ahogy a bűntudat és a harag egyszerre feszít belülről.
Aznap este Gáborral sokáig beszélgettünk.
– Szerinted igazságtalan vagyok vele? – kérdeztem halkan.
– Nem tudom – felelte Gábor –, de azt látom, hogy ez így nem mehet tovább. Neked is jogod van a saját életedhez.
Másnap reggel anyám újra hívott.
– Zsófi, most megint elromlott a mosógép. Nem tudnád megnézni?
Mély levegőt vettem.
– Mama, most nem tudok átmenni. De szívesen segítek keresni egy szerelőt.
A vonal másik végén csend lett.
– Jó… – mondta végül anyám halkan. – Akkor majd megpróbálom én is.
Napokig nem beszéltünk. Aztán egyszer csak kaptam tőle egy üzenetet: „Megjavították a mosógépet. Köszönöm.”
Valami megváltozott köztünk. Anyám lassan elkezdett elfogadni segítséget másoktól is – nem csak tőlem vagy Gábortól. Néha még mindig rám hárítja a gondokat, de már tudok nemet mondani anélkül, hogy bűntudatom lenne.
A legnehezebb az volt megtanulni: attól még szeretem anyámat, hogy néha nemet mondok neki. És talán ő is megtanulja egyszer elfogadni, hogy nem csak magára számíthat az életben.
Néha elgondolkodom: vajon tényleg lehet egyszerre önállónak lenni és segítséget kérni? Vagy örökre küzdenünk kell ezzel a kettősséggel? Ti mit gondoltok erről?