„Anyám árnyékában: Egy szerelem harca a családért”

– Nem, Zsófi, ezt nem fogom engedni! – csattant fel anyám hangja, miközben a konyhaasztalnál állt, kezében a kávésbögrével, amely már rég kihűlt. A szívem hevesen vert, mintha minden dobbanás egy-egy újabb szakadékot nyitott volna köztem és közte.

– Anya, kérlek… – próbáltam halkan, de a hangom remegett. – Szeretem Ádámot. Nem tehetek úgy, mintha nem létezne.

Anyám arca megkeményedett. – Én is szerettem apádat. Nézd meg, hová vezetett! Tönkretett minket, Zsófi! Nem fogom hagyni, hogy ugyanazt az utat járd be.

Gyerekkoromban anyám volt az egyetlen biztos pont az életemben. Apám elhagyott minket, amikor tizennégy éves voltam. Azóta csak mi ketten maradtunk: két nő egy panelház harmadik emeletén, egymásba kapaszkodva a mindennapok viharában. Két évig még együtt kellett élnünk apám új barátnőjével is, mert nem volt hová mennünk. Anyám végül összeszedte minden bátorságát, és kidobta őket a lakásból. Akkor azt hittem, ennél rosszabb már nem lehet.

De most, tizenkét évvel később, újra ott álltam előtte – csak most már felnőttként –, és ugyanazt a tehetetlenséget éreztem. Ádámot három éve ismertem meg az egyetemen. Ő volt az első, aki igazán megértett, aki mellett önmagam lehettem. Mégis, anyám sosem tudta elfogadni őt. Mindig talált valami kifogást: „Túl csendes.” „Nem elég ambiciózus.” „Nem illik hozzád.”

Egyik este Ádám átjött hozzánk vacsorára. Próbált kedves lenni, viccelődött, segített elpakolni az asztalt. Anyám azonban rideg maradt.

– És mondd csak, Ádám, mik a terveid? – kérdezte gyanakvóan.

Ádám zavartan mosolygott. – Most fejeztem be a mérnöki szakot, szeretnék elhelyezkedni egy tervezőirodánál.

– Aha – bólintott anyám. – És miből fogtok megélni? Zsófi tanári fizetéséből?

A levegő megfagyott. Ádám lesütötte a szemét, én pedig legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben.

Aznap este Ádám azt mondta:

– Zsófi, én szeretlek téged, de nem akarok mindig harcolni az édesanyáddal. Ez nem élet.

Sírtam. Nem tudtam választani. Anyám mindent feláldozott értem – de most úgy éreztem, ő az akadálya annak, hogy boldog legyek.

Egy hét múlva Ádám megkérte a kezem. Egy kis dobozt nyújtott át a Margitszigeten, ahol először csókolt meg.

– Hozzám jössz? – kérdezte halkan.

– Igen – suttogtam könnyek között.

Amikor elmondtam anyámnak, kitört a vihar.

– Nem! Nem fogod tönkretenni az életed! – kiabálta. – Ha hozzá mész, engem elveszítesz!

Napokig nem beszélt velem. A lakásban csend volt és hideg. Minden mozdulatomra figyelt, mintha bármelyik pillanatban elárulhatnám őt.

A barátnőim azt mondták: „Zsófi, ez a te életed! Ne hagyd magad!” De én csak azt hallottam anyám hangján: „Ha elhagyod a családodat egy férfiért, soha többé nem leszel ugyanaz.”

Egy este leültem mellé a kanapéra.

– Anya… félek. Félek attól, hogy elveszítelek. De attól is félek, hogy ha most nem lépek ki ebből az árnyékból, soha nem leszek boldog.

Anyám szeme megtelt könnyel.

– Én csak azt akarom, hogy ne szenvedj úgy, ahogy én szenvedtem apád miatt.

– De én nem vagyok te! – tört ki belőlem. – És Ádám sem apu!

Hosszú csend következett. Aztán anyám megszorította a kezem.

– Ha tényleg szereted… akkor próbáljuk meg. De ne várd tőlem, hogy egyik napról a másikra elfogadjam.

Azóta eltelt fél év. Ádámmal összeköltöztünk egy kis albérletben Zuglóban. Anyám eleinte ritkán látogatott meg minket, de lassan-lassan oldódik benne a feszültség. Néha még főz is nekünk vasárnaponként.

Még mindig félek attól, hogy elveszíthetem valamelyiküket – vagy mindkettőjüket. De talán ez az élet rendje: néha el kell engedni azt, akit szeretünk ahhoz, hogy megtaláljuk önmagunkat.

Vajon lehet egyszerre jó lánya és boldog nőnek lenni? Ti mit tennétek a helyemben?