Anyám árnyékában – Egy negyvenes budapesti férfi útja a szabadság felé

– Már megint későn jössz haza, Gergő! – csattant fel anyám hangja, ahogy becsuktam mögöttem a lakás ajtaját. A gangon még visszhangzott a lépteim zaja, de bent már csak a konyhai neon zümmögése és anyám szavai töltötték meg a levegőt.

– Dolgoztam, anya, túlóra volt – válaszoltam fáradtan, de tudtam, hogy ez nem elég magyarázat. Soha nem elég.

Negyvenéves vagyok. Egy régi, dohos pesti bérház harmadik emeletén lakom, ugyanabban a lakásban, ahol gyerekkoromban is. Anyám minden mozdulatomat figyeli: mikor kelek, mikor eszem, mikor jövök haza. Azt mondja, aggódik értem. Azt mondja, csak jót akar. De én már rég érzem, hogy ez nem szeretet – ez félelem. Félelem attól, hogy egyszer nélküle is boldogulok.

A barátaim – már akik maradtak – gyakran kérdezik: „Miért nem költözöl el?” De mit mondhatnék? Hogy minden próbálkozásom kudarcba fulladt? Hogy amikor egyszer albérletet néztem Zuglóban, anyám napokig sírt és nem evett? Hogy amikor egy lány hazajött velem, anyám egész éjjel a falat ütögette a szomszéd szobában?

A munkahelyemen is érzik rajtam a feszültséget. A főnököm, Szilvi néha félrehív: „Gergő, minden rendben otthon?” Csak bólintok. Mit mondhatnék? Hogy negyvenévesen is úgy érzem magam, mint egy kamasz?

Egyik este, amikor hazaértem, anyám már az előszobában várt.

– Beszélnünk kell – mondta komoran. – Nem tetszik nekem ez az új barátnőd. Túl hangos. Nem illik hozzád.

– Anya, ez az én életem! – tört ki belőlem a düh. – Nem dönthetsz mindenben helyettem!

– Dehogyisnem! – csattant vissza. – Amíg ebben a házban élsz, addig az én szabályaim szerint!

Aznap este nem tudtam aludni. A plafont bámultam, hallgattam anyám halk szuszogását a másik szobából. Eszembe jutottak gyerekkorom emlékei: amikor apám elhagyott minket, anyám mindent megtett értem. Dolgozott két állásban, hogy legyen mit enni. Mindig azt mondta: „Csak mi ketten vagyunk egymásnak.” Akkor még biztonságot jelentett ez a mondat. Most már inkább lánc.

Másnap reggel korán keltem. Anyám már a konyhában főzte a kávét.

– Nem kérek reggelit – mondtam halkan.

– Gergő, mi bajod van? – kérdezte aggódva.

– El kell költöznöm – mondtam ki végre azt, amit hónapok óta forgatok magamban.

Anyám arca elsápadt. A keze remegett, ahogy letette a bögrét.

– Ezt nem gondolhatod komolyan…

– De igen. Felnőtt vagyok. Saját életet akarok.

– És én? Mi lesz velem?

Ez volt mindig az aduász. Az ő magánya, az ő félelme. És én mindig visszahátráltam ettől a kérdéstől.

Aznap egész nap ezen gondolkodtam a munkahelyemen is. Vajon önzőség lenne elmenni? Vagy épp az önfeladás lenne maradni?

Este felhívtam Zsófit, azt a lányt, akit anyám annyira nem kedvelt.

– Szükségem van rád – mondtam neki őszintén.

– Tudom – válaszolta halkan. – De előbb magadra van szükséged.

Ez a mondat egész éjjel visszhangzott bennem.

A következő hetekben elkezdtem lakásokat nézni. Először csak titokban, aztán már nyíltan is beszéltem róla otthon. Anyám minden alkalommal sírt vagy kiabált. Néha mindkettőt egyszerre.

Egy este aztán összevesztünk úgy igazán.

– Te tönkreteszed az életem! – ordította anyám könnyek között.

– Nem! Te teszed tönkre az enyémet! – vágtam vissza remegő hangon.

Aznap este összepakoltam néhány ruhát és Zsófihoz mentem aludni. Anyám egész éjjel hívogatott, de nem vettem fel.

Másnap reggel üzenetet kaptam tőle: „Ha elmész, többé ne gyere vissza!”

Sírtam. Zsófi átölelt.

– Most már tényleg döntened kell – suttogta.

Hetekig tartott az átmenet. Anyám hol könyörgött, hol fenyegetett. A testvérem – aki már rég külföldön él – azt mondta: „Gergő, most magadra kell gondolnod.”

Végül találtam egy kis garzont Újpesten. Nem volt nagy szám: kopott parketta, nyikorgó ablakok. De az enyém volt. Az első este ott ültem egyedül a matracon és hallgattam a csendet.

Hiányzott anyám hangja… de végre lélegezni tudtam.

Azóta eltelt fél év. Anyámmal lassan újra beszélünk – most már felnőttként próbálunk egymáshoz viszonyulni. Nehéz még mindig… de érzem: most először igazán élek.

Néha mégis elgondolkodom: vajon lehet-e valaha teljesen elszakadni attól, aki az életünket adta? Vagy örökre ott marad bennünk az anyai árnyék?