Anyám árnyékában – Egy magyar anya harca a mindennapokért

– Arianna, ezt most tényleg komolyan gondolod? – Anyám hangja élesen hasított át a konyhán, miközben a harmadik fazékban is kavargattam a levest. A gyerekek a nappaliban veszekedtek valamin, a legkisebb, Dorka, sírni kezdett, mert a bátyja elvette tőle a plüssmacit.

– Anya, kérlek, most ne kezdd el megint – sóhajtottam, miközben próbáltam nem odafigyelni a gyomromban kavargó szorongásra. – Megoldom. Mindig megoldottam.

– De miből? Nézz már körül! A hűtő üres, a számlák az asztalon tornyosulnak. Nem szégyen segítséget kérni! – folytatta Viktória, és közben úgy nézett rám, mintha bármelyik pillanatban összeroppanhatnék.

A kezem remegett, ahogy a levesbe szórtam az utolsó marék tésztát. Tudtam, hogy igaza van. Az utóbbi hónapokban minden forintot meg kellett néznem. A férjem, Gábor, két éve elhagyott minket egy másik nőért. Azóta egyedül próbálok helytállni három gyerekkel egy panelház harmadik emeletén, ahol minden fal túl vékony, és minden gond túl hangos.

– Nem akarom, hogy úgy járj, mint én – mondta anyám halkan. – Én is egyedül maradtam veled és a testvéreddel. Tudom, milyen az, amikor minden nap azon aggódsz, mit teszel az asztalra.

– De te is megoldottad! – vágtam vissza dacosan. – És én is meg fogom oldani.

A gyerekek közben beözönlöttek a konyhába. Bence, a legidősebb fiam, már tízévesen próbált felnőttként viselkedni. – Anya, segítsek valamiben? – kérdezte halkan.

– Köszönöm, Bence – mosolyogtam rá fáradtan. – Terítsd meg az asztalt, jó?

Anyám közben leült az ablak alatti kopott székre. Nézte, ahogy dolgozom, és láttam rajta: egyszerre büszke és kétségbeesett. Gyakran jön át hozzánk, főleg amikor tudja, hogy kevés van otthon. Néha hoz egy kis kenyeret vagy pár szem almát a piacról. De mindig ott van benne az aggodalom: vajon elég lesz-e?

A vacsora alatt csend volt. A gyerekek gyorsan ettek, mintha attól félnének, hogy elfogy az étel. Dorka az ölembe kéredzkedett, és halkan motyogta: – Anya, holnap lesz kakaó reggelire?

Összeszorult a szívem. – Igen, kicsim – hazudtam neki mosolyogva. Majd holnap kitalálok valamit.

Vacsora után anyám segített elpakolni. Amikor kettesben maradtunk a konyhában, újra előjött belőle az aggódó anya.

– Arianna, beszéltem tegnap Ilonával a szomszédból. Tudod, hogy keresnek valakit a boltba eladónak? Nem lenne sok pénz, de legalább biztos munka.

– Anya… három műszakban? Ki vigyáz addig a gyerekekre? Az óvoda csak délután négyig van nyitva…

– Én is tudok segíteni! – vágott közbe gyorsan. – Vagy talán Bence már elég nagy…

– Nem akarom ráterhelni ezt az egészet! – csattantam fel. – Ő még csak gyerek!

Anyám elhallgatott. Csak nézett rám azokkal az örökké aggódó szemekkel. Tudtam jól: ő is így nőtt fel. Mindig túl hamar kellett felnőnie.

Aznap este sokáig nem tudtam elaludni. Hallgattam a panelház neszeit: valaki veszekedett a szomszédban, egy kutya ugatott az udvaron. A plafont bámultam és azon gondolkodtam: vajon tényleg elég vagyok-e? Vajon jó anya vagyok-e így is?

Másnap reggel újabb számla várt az asztalon: villanyszámla. Már megint késésben vagyok vele. A telefonomon pittyegett egy üzenet: „Anyu, ma is jössz értünk?” – írta Bence.

Igen, persze hogy megyek értük. Mindig megyek értük.

A napok összefolynak: munkahelyi interjúk sikertelenül, segélyért sorban állás a hivatalban, olcsó alapanyagok keresése a piacon. Néha úgy érzem, mintha mindenki csak azt várná tőlem: adjam fel végre.

Egy este aztán Bence odajött hozzám lefekvés előtt.

– Anya… te szoktál sírni?

Meglepődtem. – Miért kérdezed ezt?

– Mert néha hallom éjszaka…

Nem tudtam mit mondani. Csak magamhoz öleltem.

– Tudod mit? Azért sírok néha, mert nagyon szeretlek titeket. És néha félek… de mindig mindent meg fogok tenni értetek.

Bence bólintott és csendben visszamászott az ágyába.

Azóta minden nap próbálok erősebb lenni. Minden nap próbálom elhinni magamnak is: képes vagyok rá. De néha mégis elbizonytalanodom.

Vajon tényleg lehet boldogulni ebben az országban egyedül három gyerekkel? Vagy csak magamat áltatom? Ti mit gondoltok erről? Vajon hol van az a határ, ahol már segítséget kell kérni?