Anyám árnyékában – Döntés a segítségről

– Zsófi, kérlek… csak most az egyszer! – Anyám hangja remegett, ahogy az asztal túloldalán ült. A konyhában sűrű volt a levegő, mintha a múlt minden kimondatlan szava ott lebegne közöttünk. A hűtő zúgása monoton háttérzajként kísérte a beszélgetést.

Nem tudtam ránézni. A telefonom kijelzőjét bámultam, mintha ott találnám meg a választ. Az utolsó fizetésemből alig maradt valami, de anyám arca – az a fáradt, reménykedő tekintet – mindig megtalálta az utat a szívemhez.

– Tudod jól, hogy nekem sincs sok – suttogtam végül. – A lakbér, a rezsi…

– De hát te mindig olyan ügyes vagy! – vágott közbe. – Neked legalább van munkád. Én meg… – elhallgatott, és csak nézett rám, mintha minden kudarcát rám akarná hagyni.

Gyerekkoromban mindig azt hittem, hogy az anyám erős. Ő volt az, aki egyedül nevelt fel engem és a húgomat, Katát. Apánk régen elment, csak néha küldött egy-egy képeslapot valami távoli országból. Anyám dolgozott a gyárban, aztán takarított iskolákban, de sosem panaszkodott. Legalábbis nem előttünk.

Mostanában viszont minden más lett. A gyár bezárt, az álláskeresés nem ment neki. A húgom külföldre ment dolgozni, én pedig itt maradtam Budapesten, egy másfél szobás albérletben, ahol minden forintnak helye van.

– Anya, nem lehetne… – kezdtem óvatosan. – Nem lehetne inkább Katától kérni? Neki most jobban megy kint Németországban.

– Kata? Ugyan már! Ő csak magára gondol! – csattant fel. – Te vagy az egyetlen, akire számíthatok.

Ez a mondat mindig úgy vágott belém, mint egy kés. Mert igazából sosem volt választásom. Mindig én voltam az „egyedüli”, aki segít. De most… most már én is fáradt voltam.

Aznap este felhívtam Katát.

– Szia, Zsófi! Mi újság? – szólt bele vidáman.

– Anya megint pénzt kért – mondtam halkan.

– Tőlem is szokott – sóhajtott fel. – De én már nemet mondtam neki. Nem lehet ezt így csinálni örökké.

– De hát ő az anyánk…

– Igen, de mi lesz velünk? Te is alig bírod. Én is… Nem lehet mindig mindent rá áldozni.

A beszélgetés után órákig forgolódtam az ágyban. Eszembe jutottak azok az évek, amikor anyám mindent megtett értünk. Amikor télen is meleg kabátot varrt nekünk régi pokrócból, amikor nyáron dinnyét vett a piacon csak azért, hogy örüljünk neki. De eszembe jutottak azok az esték is, amikor sírva könyörgött apánknak telefonon pénzért, vagy amikor dühösen csapta be maga mögött az ajtót.

Másnap reggel munkába menet találkoztam Rékával a buszon.

– Olyan fáradtnak tűnsz – jegyezte meg.

– Anyám megint pénzt kért tőlem. Nem tudom, mit csináljak – vallottam be.

– Tudod, nálunk is ez megy – mondta halkan. – De én már megtanultam nemet mondani. Különben sosem lesz vége.

A munkahelyemen egész nap ezen járt az eszem. Vajon önző vagyok, ha nemet mondok? Vagy csak próbálom megvédeni magam? Miért érzem magam bűnösnek minden alkalommal?

Este hazafelé menet vettem egy olcsó kenyeret és egy doboz tejet. A boltban találkoztam egy régi osztálytársammal, Gáborral.

– Zsófi! Rég láttalak! Hogy vagy?

– Megvagyok… csak mostanában minden nehéz.

– Anyagi gondok?

Bólintottam.

– Nálunk is volt ilyen otthon – mondta csendesen. – De tudod mit? Az embernek néha saját magát kell előtérbe helyeznie. Különben beleőrül.

Hazamentem, leültem az ágy szélére és elővettem egy régi fényképet: anyám fiatalon mosolyog rajta, karjában tart engem és Katát. Akkor még minden egyszerűbbnek tűnt.

Másnap este újra találkoztunk anyámmal. Leültünk egymással szemben.

– Anya… most nem tudok segíteni – mondtam ki végül remegő hangon.

Először döbbenten nézett rám, aztán könnyek szöktek a szemébe.

– Hát te is elhagysz? Mint mindenki más?

– Nem hagylak el – mondtam halkan –, de most magamra is kell gondolnom.

Sokáig ültünk csendben. Aztán anyám felállt és szó nélkül elment. Az ajtó becsukódott mögötte, én pedig ott maradtam a sötétben.

Azóta is minden nap eszembe jut ez a jelenet. Vajon rossz ember vagyok? Vagy csak felnőttem végre?

„Ti mit tennétek a helyemben? Meddig tartozunk felelősséggel azoknak, akik felneveltek minket?”