Anyám a volt feleségemnek adta a házat – csak a gyerekek miatt?

– Nem hiszem el, anya! – ordítottam, miközben a konyhaasztalra csaptam. A bögrém megremegett, a kávé kilöttyent. Anyám csak ült velem szemben, összeszorított szájjal, a tekintete kemény volt, mint a márvány.

– Karen, gondolj a gyerekekre! – mondta halkan, de határozottan. – Nincs hová menniük. Te meg… te meg elboldogulsz.

A szívem összeszorult. Harmincöt éves vagyok, és most először éreztem magam teljesen kiszolgáltatottnak. A válás után már így is minden darabokra hullott: a családom, az önbecsülésem, még a barátaim is elfordultak tőlem. Most pedig anyám is hátat fordított nekem – legalábbis így éreztem.

A történetünk nem különleges, mégis minden nap újra és újra lejátszódik bennem. Tizenhárom évig voltam együtt Eszterrel. Két gyönyörű gyerekünk született: Dorka most tíz, Marci hét éves. A ház, ahol felnőttek – ahol én is felnőttem –, mindig is a biztonságot jelentette számomra. Most viszont úgy tűnt, ez a biztonság csak másoknak jár.

A válás után Eszterrel megegyeztünk: ő marad a gyerekekkel a házban, én pedig elköltözöm egy albérletbe. Akkor még azt hittem, ez átmeneti lesz. Anyám viszont másképp gondolta. Egyik este átjött hozzám – akkor már egy panelban laktam Zuglóban –, és leültetett.

– Karen, beszélnünk kell valamiről – kezdte. – Úgy döntöttem, hogy a házat Eszterre íratom. A gyerekek miatt.

Nem tudtam megszólalni. Csak néztem rá, mintha idegen lenne. Az anyám! Mindig azt mondta, hogy a család az első. De most úgy tűnt, én már nem vagyok része ennek a családnak.

– És én? – kérdeztem végül rekedten. – Én nem számítok?

– Te felnőtt vagy – felelte. – Megoldod. De Dorka és Marci… nekik szükségük van otthonra.

Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. Próbáltam megérteni anyámat. Tényleg csak a gyerekek számítanak? Vagy Esztert sajnálja? Vagy engem hibáztat mindenért?

A következő hetekben egyre kevesebbet beszéltünk. Anyám gyakran járt át Eszterhez – főzött nekik, vigyázott a gyerekekre. Én pedig egyedül maradtam a panelban, ahol minden este visszhangzottak a gondolataim.

Egyik nap Dorka hívott fel sírva:

– Apa, miért nem jössz többet? – kérdezte.

– Drágám, dolgozom sokat… – próbáltam magyarázni.

– Anyu azt mondta, te már nem akarsz velünk lenni.

Ez volt az utolsó csepp. Felhívtam Esztert.

– Miért mondasz ilyeneket a gyerekeknek? – kérdeztem dühösen.

– Mert igaz! – vágta rá. – Elmentél! Itthagytál minket!

– Nem hagytalak itt! Te akartad így!

– Én csak azt akartam, hogy végre boldogok legyünk! Hogy ne veszekedjünk minden este!

A hangja remegett. Tudtam, hogy igaza van – de azt is tudtam, hogy nem csak én vagyok hibás.

Azóta minden nap azon gondolkodom: hol rontottam el? Miért lettem én az ellenség? Miért érzem úgy, hogy mindenkinek fontosabb vagyok távolról?

Anyám néha felhív, de már nem beszélünk igazán. Mindig csak Dorkáról és Marciról kérdez. Hogy vannak, hogy tanulnak-e rendesen, hogy Eszter bírja-e egyedül. Rólam soha nem kérdez.

A munkahelyemen is egyre nehezebb minden. A főnököm szerint szétszórt vagyok, nem figyelek oda rendesen. Egyik nap behívott az irodájába:

– Karen, mi van veled? Régen te voltál az egyik legjobb emberem.

Nem tudtam mit mondani. Hogy mondjam el neki, hogy elvesztettem mindent? Hogy már csak egy üres lakás vár rám esténként?

A barátaim közül is sokan eltűntek. Akik maradtak, azok sem értik igazán, min megyek keresztül.

– Ne vedd ennyire a szívedre! – mondta egyszer Gábor, a legjobb barátom. – Legalább szabad vagy!

De milyen szabadság ez? Egyedül lenni egy panelban, miközben a saját anyám is inkább az exfeleségemet támogatja?

Néha elmegyek sétálni esténként Zuglóban. Nézem az ablakokat: mindenhol fények, családok vacsoráznak együtt, gyerekek nevetnek. Én pedig csak állok odakint és vágyakozom valami után, ami már soha nem lesz az enyém.

Aztán eszembe jutnak Dorka és Marci mosolygós arca, amikor még együtt voltunk mindannyian vasárnaponként ebéd után. Az illatok, a nevetések… Most mindez csak emlék.

Anyám döntése végleges volt. A házat Eszterre íratta. Én pedig maradtam az albérletben – egyedül.

Vajon tényleg csak a gyerekek miatt tette? Vagy én is hibás vagyok abban, hogy most itt tartunk? Ti mit gondoltok: lehet még újrakezdeni úgy, hogy közben mindenki más boldogságát kell nézned?