Anyám 66 évesen szült engem – 15 év után most először mesélek az életemről

– Miért nem tudsz úgy kinézni, mint a többi anyuka? – kérdeztem egyszer anyámat, amikor kilencéves voltam, és az iskolai anyák napi ünnepségre készültem. Az osztálytársaim anyukái fiatalok, energikusak voltak, míg az én anyám, Ilona néni, már akkor is ősz hajjal, lassú mozdulatokkal ült a padban. A tanító néni is furcsán nézett ránk, mintha valami titkot sejtene.

Gyerekkoromban mindig azt mondták, hogy a nagymamám jött értem az óvodába. Aztán amikor egyszer kijavítottam egy kisfiút: „Ő nem a nagymamám, hanem az anyukám!”, csak nevettek rajtam. Akkor még nem értettem, miért fáj ez annyira. Otthon aztán sírva kérdeztem anyámat:

– Miért vagy te ilyen öreg?

Anyám csak megsimogatta a hajam. – Az élet néha furcsa dolgokat hoz, kicsim. Sokáig vártam rád. De hidd el, minden percet megér.

A történetünk nem volt hétköznapi. Anyám 66 évesen szült engem, miután évtizedekig próbálkozott apámmal, Lajossal. Már mindenki lemondott arról, hogy gyerekük lesz. A családunkban ez szégyen volt – legalábbis a nagynéném, Marika szerint. Ő mindig azt mondta:

– Ilona, ez már nem neked való! Mit akarsz te még gyerekkel ebben a korban? Gondolj csak bele, mi lesz vele húsz év múlva!

Anyám azonban nem hallgatott senkire. Azt mondta, hogy az orvosok csodának tartották a terhességét. Az egész falu beszélt rólunk. Volt, aki csodált minket, de többen inkább suttogtak a hátunk mögött.

Az iskolában sosem volt könnyű. Az osztálytársaim gyakran csúfoltak: „Te vagy az öregasszony lánya!” vagy „Biztosan a nagymamád nevel!” Volt, hogy hazafelé menet követett egy csapat fiú, és hangosan kiabálták utánam: „Mikor lesz már a temetés?” Hazamentem, becsaptam az ajtót, és zokogtam.

Apám már akkor is beteges volt. Tízéves koromban meghalt. Anyám egyedül maradt velem egy kis panelban Zuglóban. A rokonok közül senki sem segített igazán – Marika néni csak akkor jött át, ha valamit kritizálni kellett.

– Ilona, most már tényleg gondolkodj el azon, hogy mi lesz ezzel a gyerekkel! – mondta egyszer hangosan a konyhában.

Anyám csak csendben főzte tovább a levest. Én meg ott ültem az asztalnál, és úgy éreztem magam, mintha valami bűnt követtem volna el pusztán azzal, hogy létezem.

A gimnáziumban próbáltam beilleszkedni. Nem beszéltem senkinek arról, hogy anyám mennyi idős. Ha valaki kérdezte, csak annyit mondtam: „Anyukám már nyugdíjas.” De mindig féltem attól, hogy valaki megtudja az igazat.

Egy nap azonban minden megváltozott. Tizenhat éves voltam, amikor anyám hirtelen rosszul lett otthon. Mentőt kellett hívnom. A kórházban azt mondták: szívroham. Ott ültem a folyosón órákig, és csak arra gondoltam: mi lesz velem nélküle?

Amikor magához tért, odamentem hozzá:

– Anya… ne hagyj itt engem! – zokogtam.

Ő csak megszorította a kezemet: – Erős vagy, Zsófi. Mindig is az voltál.

Aznap este először gondoltam végig igazán: mi lesz velem, ha elveszítem őt? Nincs testvérem, apám már nincs velünk. Marika néni sosem fogadott el igazán. Egyedül vagyok ebben a világban.

Anyám szerencsére felépült – de onnantól kezdve minden napot ajándéknak éreztem vele. Minden reggel megöleltem őt indulás előtt.

Azóta eltelt tizenöt év. Most harmincegy éves vagyok. Anyám 81 múlt idén tavasszal. Még mindig együtt élünk ugyanabban a lakásban. Ő már nehezen mozog, de minden nap beszélgetünk egy kicsit a régi időkről.

Sokan kérdezik tőlem: „Nem haragszol rá azért, hogy ilyen idősen vállalt téged?” Nem tudom rá a választ. Néha igenis haragszom – főleg amikor látom mások boldog családjait, vagy amikor félek attól, hogy bármelyik pillanatban elveszíthetem őt. De ugyanakkor hálás is vagyok neki mindenért.

A magyar társadalom még mindig nehezen fogadja el az ilyen különleges sorsokat. Sokan azt mondják: „Ez önzés.” Mások szerint csoda vagyok.

De vajon tényleg önzés volt? Vagy csak egy anya végtelen vágya arra, hogy szerethessen?

Ti mit gondoltok? Meg lehet ítélni valakit azért, mert későn vállalt gyereket? Vagy mindenkinek joga van ahhoz, hogy boldog legyen – akárhány éves is?