Anyai szeretet vagy önfeláldozás? Egy családi harc mindennapjai
– Ilona mama, tudnál segíteni ebben a hónapban is? – Gábor hangja fáradtan csendült a telefonban, de én már előre tudtam, mit fog kérni. A háttérben hallottam az unokáim zsivaját, ahogy Zsófi próbálja csitítani őket.
A szívem egyszerre telt meg szeretettel és keserűséggel. Hiszen ők az én vérem, a családom. De ahányszor segítek, mindig ugyanazt érzem: mintha egy feneketlen kútba önteném a pénzt. Gáborék három gyereket nevelnek, de a pénz sosem elég. Pedig én is csak egy nyugdíjas vagyok, a férjem, Laci halála óta minden fillért be kell osztanom.
– Persze, Gábor – válaszoltam végül, bár a torkomban gombóc volt. – Mennyi kell most?
– Húszezer forint elég lenne – mondta halkan. – Tudod, most vettünk új telefont Zsófinak, mert a régi már nagyon akadozott. Meg hát a gyerekeknek is kellett néhány új ruha az iskolába…
Új telefon? Megint? Tavaly is vettek egyet! És a gyerekek ruhái… mindig márkásak, mindig a legújabb divat szerint. Emlékszem, amikor én voltam fiatal anya, örültünk, ha turkálóban találtunk valami jót.
Letettem a telefont, és percekig csak ültem a konyhaasztalnál. A régi viaszosvászon terítő alatt ott voltak a férjem karcolásai – ő mindig itt reggelizett. Vajon mit szólna Laci ehhez? Ő mindig azt mondta: „Ilona, ne hagyd magad kihasználni!” De hát ezek az én gyerekeim…
Másnap átvittem a pénzt. Zsófi ajtót nyitott, mosolygott rám, de a szemében valami fáradtság bujkált.
– Köszönjük szépen, mama! – mondta gyorsan, majd már hívta is a gyerekeket: – Gyerekek! Mondjatok köszönetet mamának!
A legkisebb, Marci odaszaladt hozzám és átölelt. – Szeretlek, mama! – suttogta.
A szívem összeszorult. Hát ezért csinálom. Nem Gáborért vagy Zsófiért – hanem értük. De amikor leültem velük vacsorázni, és Zsófi büszkén mutatta az új telefont – „Nézd mama, milyen szép képeket csinál!” –, nem tudtam őszintén örülni.
– Zsófi, tényleg szükség volt erre? – kérdeztem óvatosan.
– Tudod mama, ma már minden online megy. Az iskolai csoportokban is csak így tudom tartani a kapcsolatot… És hát néha kell egy kis öröm is az embernek.
Gábor csak hallgatott. Láttam rajta: szégyelli magát. De nem szólt semmit.
Hazafelé menet azon gondolkodtam: hol rontottam el? Miért nem tudják beosztani a pénzt? Miért érzem mindig azt, hogy kihasználnak?
Egyik este aztán váratlanul becsöngetett hozzám Éva, a szomszédasszonyom.
– Ilona, minden rendben? Olyan levertnek tűnsz mostanában.
Elmeséltem neki mindent. Ő csak bólogatott.
– Tudod, nálunk is ugyanez van. A lányomék mindig kérnek valamit. De ha nemet mondok, megsértődnek. Ha adok, lelkiismeret-furdalásom van…
– De hát mit tegyünk? – kérdeztem kétségbeesve.
– Talán néha nemet kellene mondani. Hogy megtanulják: nem lehet mindig mindent megkapni.
Éjszaka alig aludtam. Forgolódtam az ágyban, Laci fényképe ott volt az éjjeliszekrényen. Vajon tényleg nemet kellene mondanom? De mi lesz akkor az unokáimmal?
A következő hónapban Gábor ismét hívott.
– Mama… most egy kicsit több kellene. Elromlott a mosógép.
Mély levegőt vettem.
– Gábor… beszélnünk kellene erről. Nem tudom mindig pótolni azt, ami hiányzik nálatok. Talán jobban be kellene osztanotok a pénzt…
Csend lett a vonalban.
– Tudom mama… csak néha úgy érzem, összecsapnak a hullámok. Zsófi is sokat dolgozik, én is… De valahogy sosem elég semmire.
– Próbáljatok meg kevesebbet költeni felesleges dolgokra – mondtam halkan. – Én is így csináltam annak idején.
Gábor hangja megremegett.
– Sajnálom mama… Néha úgy érzem, cserbenhagyunk téged.
– Nem hagytok cserben – válaszoltam gyorsan –, csak szeretném, ha ti is megtanulnátok felelősséget vállalni.
Azóta próbálok kevesebbet adni nekik. Néha sikerül nemet mondanom – de utána órákig gyötrődöm: vajon rossz anya vagyok-e? Vajon tényleg segítek nekik azzal, ha mindig mindent megadok?
Most itt ülök a konyhában, nézem az unokáim rajzait a hűtőajtón. Szeretem őket mindenkinél jobban – de vajon meddig lehet egy anya türelme és szeretete? Hol van az önfeláldozás határa? Ti mit tennétek a helyemben?