„Anya, miért nem látsz a szemedtől?” – Egy anya vallomása a bizalomról és családi sebekről
– Anya, te tényleg nem látod, hogy átvernek? – Gergő hangja remegett a dühtől, ahogy az ajtófélfának támaszkodva nézett rám. A konyhában álltam, kezemben egy csésze kávéval, de már rég kihűlt. Az ablakon túl szürke eső verte az üveget, mintha csak a bennem tomboló vihart tükrözné.
– Gergő, kérlek, ne kiabálj – próbáltam halkan válaszolni, de a hangom elcsuklott. – Nem értem, miért gondolod ezt.
– Mert látom! Mert már megint ugyanaz történik! – csapott az asztalra. – Elhiszed mindenkinek a szép szavakat, aztán amikor baj van, csak én maradok melletted. Mindig én!
A szívem összeszorult. Tudtam, mire gondol. Apádra. Arra az éjszakára, amikor végleg elment, és csak ketten maradtunk ebben a régi zuglói lakásban. Akkor is Gergő volt az, aki letörölte a könnyeimet, miközben én próbáltam erősnek látszani.
– Ez most más – suttogtam. – Zsuzsa nem olyan ember.
– Ugyan már! – vágott közbe. – Zsuzsa csak kihasznál! Mindig csak kér tőled: pénzt, segítséget, mindent! És te adod neki. Miért nem látod?
A kávéscsésze megremegett a kezemben. Zsuzsa volt az egyetlen barátnőm az utóbbi években. Ő volt az, aki meghallgatott, amikor magányosnak éreztem magam. De Gergő szavai most elbizonytalanítottak.
– Felnőtt vagyok, Gergő – próbáltam összeszedni magam. – Tudok vigyázni magamra.
– Dehogy tudsz! – kiáltotta. – Mindig mindenkit előbbre helyezel magadnál! Engem is! Apát is! Most meg ezt a nőt!
A könnyeim végigfolytak az arcomon. Nem akartam sírni előtte, de már nem bírtam tovább.
– Sajnálom… – suttogtam.
Gergő arca megenyhült egy pillanatra, de aztán újra megkeményedett.
– Nem akarom, hogy újra bántsanak téged. Nem bírom nézni.
Leültem az asztalhoz. A csend fojtogató volt köztünk. Eszembe jutottak azok az évek, amikor Gergő még kisfiú volt. Minden este mesét olvastam neki, ő pedig hozzám bújt. Akkor még azt hittem, hogy mindig meg tudom védeni őt mindentől. Most ő akar engem megvédeni – de vajon igaza van?
– Gergő… – kezdtem halkan. – Tudod, milyen nehéz nekem egyedül? Néha úgy érzem, megfulladok ebben a lakásban. Zsuzsa legalább meghallgat…
– És ezért mindent elnézel neki? – kérdezte keserűen.
– Nem tudom… Talán igen… Talán csak szükségem van valakire…
Gergő leült velem szemben. A keze ökölbe szorult az asztalon.
– Anya… én csak félek érted. Félek, hogy újra összetörsz.
A szívem majd’ megszakadt. Hányszor látta már rajtam ezt a törékenységet? Hányszor kellett neki erősnek lennie helyettem?
– Sajnálom, hogy ennyit kellett aggódnod miattam – mondtam halkan.
– Én csak azt akarom, hogy végre magadra is gondolj! Hogy ne hagyd magad kihasználni!
Előrehajoltam és megfogtam a kezét.
– Megpróbálok jobban figyelni magamra. Ígérem.
Gergő szemében könnyek csillogtak.
– Csak ne hagyd, hogy újra bántsanak…
A csendben hallottam az eső kopogását és a saját szívverésemet. Vajon tényleg ennyire vak vagyok? Vajon tényleg nem látom meg azokat a jeleket, amiket Gergő észrevesz? Vagy csak annyira félek az egyedülléttől, hogy inkább becsapom magam?
Aznap este sokáig ültem a sötét konyhában. Gergő már rég elment aludni, de én csak bámultam ki az ablakon. Vajon képes vagyok-e megtanulni újra bízni magamban? Vagy örökre rabja maradok annak a félelemnek, hogy egyedül maradok?
Talán ti is éreztétek már ezt: amikor választani kell a bizalom és az önvédelem között… Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet tanulni újra bízni valakiben annyi csalódás után?