„Anya, hagyj már élni!” – Egy anya és lánya harca a szeretet határaiért

– Anya, kérlek, ne hívj minden nap! – Anikó hangja remegett a telefonban, ahogy a konyhaasztalnál ültem, ujjaimmal idegesen dobolva a viaszosvászon terítőn. – Szükségem van egy kis térre.

A szívem összeszorult. Hát ezt érdemlem? Hatvanhét éves vagyok, egyetlen lányom van, akit egyedül neveltem fel, miután az apja elhagyott minket. Anikó akkor még csak hat volt. Azóta minden napom róla szólt. Mindig azt mondogattam magamnak: „Krisztina, neked kell anyának és apának is lenned!” Talán túl komolyan vettem.

A ház üres volt. A falon még ott lógtak Anikó gyerekkori rajzai, a polcon a régi babája, amit sosem engedett kidobni. Most már harmincnégy éves, Budapesten él egy panelban, és ügyvédként dolgozik. Ritkán jön haza. Ha hívom, gyakran csak pár percet beszélünk.

– Csak tudni akartam, hogy ettél-e valamit – próbáltam mentegetőzni.
– Anya, nem vagyok már gyerek! – vágott vissza. – Felnőtt nő vagyok. Nem kell minden nap ellenőrizned.

Letette. Ott maradtam a csendben, csak a hűtő zúgott. A könnyeim lassan csorogtak végig az arcomon.

Emlékszem, mennyit küzdöttem érte. Amikor az apja elment, Anikó hónapokig sírt éjszakánként. Én is sírtam vele, de csak titokban. Dolgoztam a varrodában reggeltől estig, hogy mindent megadhassak neki. Soha nem volt pénzünk nyaralni menni, de minden fillért rá költöttem: új cipőre, iskolai kirándulásra, zongoraórára.

Aztán kamasz lett. Bezárkózott a szobájába, zenét hallgatott, és egyre kevesebbet beszélt velem. Akkor is aggódtam érte: vajon jól tanul? Nem csapja be valaki? Nem lesz szerelmes valami léhűtőbe? Mindig próbáltam óvni – talán túlzottan is.

Most azt mondja: „Anya, te vagy a legjobb barátnőm.” De már nem hív fel magától. Ha találkozunk, sietve nézi az óráját.

Egyik este váratlanul becsöngetett hozzám. Meglepődtem – ritka vendég mostanában.
– Szia, anya! – mosolygott fáradtan. – Csak pár órára ugrottam be.

Teát főztem neki, süteményt tettem elé.
– Miért vagy ilyen szomorú? – kérdezte halkan.
– Hiányzol – vallottam be. – Olyan ritkán látlak…
– Anya… – sóhajtott. – Felnőttem. Szükségem van saját életre is.
– De hát én csak segíteni akarok! – fakadtam ki. – Hogy ne kövess el hibákat…
– De anya! – emelte fel a hangját. – Nekem is jogom van hibázni! Nem lehetsz mindig ott minden döntésemnél!

Csend lett. A konyhaasztal felett lógó régi lámpa sárgás fényében néztük egymást.
– Tudod… – kezdte halkan –, néha úgy érzem, megfulladok ettől a szeretettől.

Ez úgy ütött szíven, mintha pofon vágtak volna.
– Ezt hogy érted?
– Mindig mindent tudni akarsz rólam. Ha nem veszem fel a telefont, megsértődsz. Ha nem jövök haza hétvégén, szemrehányást teszel. Ez… túl sok nekem.

Nem szóltam semmit. Csak ültem ott és néztem őt: az én kicsi lányomat, aki már rég nem kicsi.

Másnap reggel egyedül ébredtem. Anikó már elment dolgozni Budapestre. Az ágyában ott maradt a párnáján egy hajszál – emléknek.

Azóta sokat gondolkodom azon, hol rontottam el. Túl sokat akartam adni? Túlzottan féltem attól, hogy egyedül maradok? Vagy csak nem tudtam elengedni?

A barátnőim szerint „ilyen a mai fiatalok”. De én nem tudom elfogadni ezt az új világot, ahol az anyák magányosan ülnek a régi házakban, és csak várják a telefont.

Egyik nap Anikó írt egy üzenetet: „Szeretlek anya, de kérlek, bízz bennem.”

Próbálok tanulni ebből. Próbálom elhinni, hogy nem attól szeret engem kevésbé, mert kevesebbet látom. De minden este megnézem a telefonon: hátha írt valamit…

Néha azon gondolkodom: lehet-e túl sokat szeretni valakit? Vagy csak rosszul szerettem? Vajon tényleg én vagyok a hibás? Ti mit gondoltok erről?