Anna útja: Az illúziókon túl – Egy magyar lány igaz története

– Anna, kérlek, ne csináld ezt minden vacsoránál! – apám hangja fáradtan visszhangzik a konyhában, miközben Katalin, az új felesége, idegesen igazgatja a terítőt. A villámok kint cikáznak az ablak előtt, mintha a természet is érezné a bennem tomboló vihart.

– Nem én kezdtem – suttogom magam elé, de mindenki hallja. A testvérem, Gergő csak a tányérját bámulja, mintha ott keresné a választ arra, hogyan lett ilyen idegen ez az asztal.

Anyám halála óta semmi sem ugyanaz. A lakásban minden sarkon ott bujkál az emléke: a régi porcelánbögrék, amiket együtt gyűjtöttünk a Balatonon; a hímzett terítő, amit sosem engedett másnak kimosni. Most Katalin mosogatja őket, és minden mozdulata olyan idegen, hogy szinte fáj nézni.

– Anna, próbálj megnyílni Katalinnak. Ő is csak jót akar – mondja apám, de a hangjában ott bujkál a bűntudat. Tudja ő is, hogy nem lehet pótolni azt, amit elvesztettünk.

– Nem kell helyettesíteni senkit – szól közbe Katalin halkan. – Csak szeretném, ha elfogadnál.

A szavak a levegőben lógnak. Érzem, ahogy Gergő összeszorítja az öklét az asztal alatt. Mindketten tudjuk: ez nem ilyen egyszerű.

A vacsora után Bence vár rám a ház előtt. Ő az egyetlen menekülésem ebből a fullasztó légkörből. Azt hiszem, szeretem őt – vagy inkább azt szeretem, hogy mellette elfelejthetem egy időre a fájdalmat.

– Mi történt? – kérdezi Bence, miközben elindulunk a Duna-part felé.

– Semmi új – sóhajtok. – Apám még mindig azt hiszi, hogy ha elégszer mondja ki: „minden rendben lesz”, akkor tényleg rendben lesz.

Bence átkarol. A vállán sírok ki mindent, amit otthon nem merek kimondani. De ahogy telnek a hetek, egyre inkább érzem: valami hiányzik ebből a kapcsolatból is. Bence kedves, figyelmes – de mintha csak egy szerepet játszanánk mindketten.

Egyik este Bence lakásán ülünk. A tévében valami régi magyar film megy, de egyikünk sem figyel igazán.

– Szeretsz engem? – kérdezi hirtelen.

Meglepődöm. A kérdés túl hirtelen jön, túl éles.

– Persze – válaszolom automatikusan.

De belül érzem: hazudok. Nem neki – magamnak.

Aznap éjjel alig alszom. Anyám hangját hallom álmomban: „Anna, ne félj önmagad lenni!” Felébredek, és rájövök: egész életemben mások elvárásainak próbáltam megfelelni. Apámnak, hogy ne okozzak csalódást; Katalinnak, hogy ne érezze magát kívülállónak; Bencének, hogy ne maradjak egyedül.

Másnap reggel Gergővel ülök a konyhában. Ő is küzd az új családi felállással.

– Te hogy bírod ezt? – kérdezem tőle halkan.

– Sehogy – feleli keserűen. – Néha azt kívánom, bárcsak visszajönne anya… vagy legalább apu ne próbálná úgy tenni, mintha minden rendben lenne.

Bólintok. Megértem őt. De tudom: nem várhatunk örökké arra, hogy valaki visszajöjjön vagy minden magától megoldódjon.

Az egyetemen is nehezen találom a helyem. Az évfolyamtársaim többsége gondtalanul bulizik, én viszont csak sodródom az eseményekkel. Egyik nap az irodalom szemináriumon arról beszélünk: „Mi a boldogság?”

– Szerintem a boldogság nem egy állapot – mondom ki halkan –, hanem pillanatok gyűjteménye. És néha csak utólag vesszük észre őket.

A tanár rám mosolyog. Érzem: végre valami igazat mondtam.

Bencével egyre több a vita. Egy este összeveszünk azon, hogy mennyi időt töltök otthon Gergővel és apámmal.

– Mindig csak a családod! És én? Én mikor leszek fontos? – kiabálja Bence.

– Te is fontos vagy! De most… most nekik van rám szükségük! – vágom rá könnyek között.

Bence ajtót csap maga mögött. Érzem: valami végleg eltört bennünk.

Aznap este előveszem anyám régi naplóját. Lapozgatom a megsárgult oldalakat. Egy bejegyzés megakad a szememen:

„Ne félj változni! Az élet néha fájdalmas, de csak így találhatod meg önmagad.”

Hosszú percekig bámulom ezeket a sorokat. Rájövök: anyám mindig is tudta, hogy egyszer el kell engednem mindent és mindenkit ahhoz, hogy megtaláljam azt az Annát, aki valóban én vagyok.

Másnap reggel leülök apámmal és Katalinnal beszélgetni.

– Sajnálom, ha eddig nehéz volt velem – kezdem remegő hangon –, de nekem idő kell. Nem tudok egyik napról a másikra új családot elfogadni… De szeretném megpróbálni.

Katalin könnyei végigfolynak az arcán. Apám megfogja a kezem.

– Köszönöm, Anna – suttogja.

Bencével is leülök beszélgetni. Őszintén elmondom neki: nem vagyok biztos abban, hogy együtt kellene lennünk. Nem akarok többé hazudni sem neki, sem magamnak.

A következő hetekben lassan elkezdek újra élni. Eljárok futni a Margitszigetre, beiratkozom egy festőtanfolyamra. Gergővel is közelebb kerülünk egymáshoz: együtt sírunk és nevetünk anyánk emlékén.

Most már tudom: a boldogság nem kívülről jön. Nem attól lesz teljes az életem, ha mindenki más elégedett velem. Hanem attól, ha végre elfogadom önmagam minden hibámmal és félelmemmel együtt.

Néha még mindig hiányzik anyám ölelése vagy Bence biztonsága… De már nem félek attól, hogy egyedül maradok.

Vajon hányan élünk még mindig mások elvárásai szerint? Mikor merjük végre kimondani: „Elég volt! Mostantól önmagamért élek”? Várom a gondolataitokat…