Amikor az igazság fáj: Egy apa harca a fiaért

– Apa, kérlek, ne menj be! – Tamás hangja remegett, ahogy a kocsiban ült mellettem. A keze még mindig fehér volt a félelemtől, és a homlokán ott éktelenkedett a friss seb.

Nem hallgattam rá. Az egész testem remegett a dühtől és tehetetlenségtől. A tanárnő, Szabó Magdolna, akihez Tamás osztálya tartozott, már az ajtóban várt. Arcán az a tipikus, lekezelő mosoly ült, amit annyiszor láttam már szülői értekezleteken.

– Jó napot kívánok, Gregor úr! – szólalt meg hűvösen. – Sajnálatos, ami történt, de Tamásnak jobban oda kellene figyelnie magára.

– Magdolna néni, Tamásnak krónikus ájulási problémája van. Mindig mondtam neki, hogy ha érzi, hogy jön a rosszullét, szóljon. Miért nem engedte ki a teremből? – próbáltam visszafogni magam.

– Nem lehet minden gyereknek külön engedményt adni. Ha mindenki csak úgy felállna órán… – legyintett.

Tamás lehajtotta a fejét. Láttam rajta a szégyent és a fájdalmat. Ekkor értettem meg: nem csak az esés fájt neki, hanem az is, hogy nem hitték el neki, mennyire rosszul van.

Aznap este otthon ültem Tamással a kanapén. Anyja, Éva, csendben sírt a konyhában. Tamás sokáig hallgatott, aztán halkan megszólalt:

– Apa… én tényleg szóltam Magdolna néninek. Mondtam neki, hogy szédülök és ki kell mennem. Azt mondta, csak hisztizek, és maradjak ülve. Próbáltam kibírni… de minden elsötétült.

A szívem összeszorult. Hányszor mondtam már neki: „Ha érzed, hogy jön az ájulás, szólj! Tedd le a fejed az asztalra!” De mit ér az egész, ha egy felnőtt nem hisz neki?

Másnap reggel bementem az iskolába. Nem érdekelt semmi más – csak az igazság. Az igazgatói irodában ültem Magdolna nénivel és az igazgatóval, Farkas Zoltánnal.

– Gregor úr – kezdte Zoltán –, megértjük az aggodalmát, de a tanáraink szakemberek.

– Szakemberek? – csattantam fel. – A fiam könyörgött segítségért! Nem hisztizett! Tudják egyáltalán, milyen érzés elveszíteni az eszméletünket? Hogy milyen félelmetes lehet egy gyereknek?

Magdolna néni arca megkeményedett.

– Tamás gyakran panaszkodik. Nem lehet minden apró rosszullét miatt megszakítani az órát.

– Ez nem apró rosszullét! – kiáltottam. – Ez egy betegség! És ha legközelebb komolyabb baja lesz? Ki vállalja a felelősséget?

Az igazgató sóhajtott.

– Megvizsgáljuk az esetet… – kezdte.

– Nem elég! – vágtam közbe. – A fiam nem fog többé félni segítséget kérni! És nem fogják elhallgattatni!

Hazafelé Tamás csendben ült mellettem.

– Apa… most már haragszanak rám az iskolában? – kérdezte halkan.

– Nem számít, mit gondolnak rólunk – feleltem. – Az számít, hogy tudod: mindig kiállok érted.

Aznap este Évával sokáig beszélgettünk arról, mi legyen a következő lépés. Felhívtuk a háziorvost, beszéltünk más szülőkkel is. Kiderült: Tamás nincs egyedül. Több gyerek is panaszkodott már arra, hogy nem veszik őket komolyan.

Egy hét múlva szülői értekezletet hívtak össze. Ott ültem a többi szülő között, és hallgattam Magdolna nénit:

– Sajnos manapság sok gyerek túlérzékeny… – kezdte.

Felálltam.

– Nem túlérzékenyek! Csak emberséget várnak el! Hogy meghallgassák őket! Hogy ne kelljen félniük attól, hogy kinevetik vagy megalázzák őket!

A teremben csend lett. Egy anyuka megszorította a kezemet.

– Nekünk is volt már ilyen gondunk – suttogta.

A beszélgetés végén Magdolna néni odajött hozzám.

– Gregor úr… talán tényleg jobban oda kellett volna figyelnem Tamásra. Sajnálom.

Nem tudtam mit mondani. Csak bólintottam.

Otthon Tamás rám nézett:

– Apa… most már jobb lesz?

Nem tudtam biztosan válaszolni neki. De azt tudtam: ha mi szülők összefogunk, talán változhat valami ebben az országban.

Vajon hány gyerek szenved még csendben? Hányan félnek segítséget kérni? Meddig tűrjük még ezt? Várom a ti történeteiteket is…