Amikor anyósom, Ilona, beköltözött hozzánk – Egy családi határvonalak története

– Már megint elpakoltad a kulcsaimat, Zsófi? – csattant fel Ilona néni a konyhában, miközben én a síró kisfiamat próbáltam megnyugtatni a nappaliban. A hangja éles volt, mint egy kés, és minden alkalommal, amikor így szólt hozzám, úgy éreztem, mintha egyre szűkebb lenne a lakásunk.

Nem így képzeltem el a harmincötödik évemet. Egy éve még Gáborral arról álmodoztunk, hogy a kisfiunkkal, Marci babával végre igazi család leszünk. Anyukám, Erzsi néni sokat segített az első hónapokban – néha nálunk aludt, főzött rám, amikor már nem bírtam tovább. De mindig tudta, mikor kell visszavonulnia. Nem így Ilona néni.

Gábor egy este feszülten jött haza. Leült mellém a kanapéra, és halkan mondta:
– Anyámnak most nagyon nehéz. Apám halála óta egyedül van, és úgy érzem, felelősségem gondoskodni róla. Szeretném, ha ideköltözne egy időre.

A szívem összeszorult. – Gábor, ezt nem beszéltük meg… – próbáltam tiltakozni.
– Nincs más választásom – vágott közbe. – Nem hagyhatom magára.

Másnap Ilona néni már ott ült a konyhánkban, mintha mindig is ott lett volna. Azt hittem, csak pár hét lesz. De hetekből hónapok lettek.

Az első napokban még próbáltam kedves lenni. De Ilona néni mindenbe beleszólt. – Zsófi, nem így kell főzni a lecsót! – szólt rám egyik este. – A gyereknek túl hideg ez a tej! – mondta máskor, miközben Marci sírt a karomban.

Egyik reggel Gáborhoz fordultam:
– Nem bírom tovább. Úgy érzem, elveszítettem az otthonomat.
Gábor csak sóhajtott:
– Légy türelmes. Anyámnak most te vagy az egyetlen női társasága.

De én már nem voltam türelmes. Egyre gyakrabban sírtam el magam este a fürdőszobában. Anyukám is aggódva hívogatott:
– Kislányom, miért nem szólsz rá Gáborra? Ez nem normális!

De hogyan mondhattam volna el Gábornak, hogy minden nap egyre inkább idegennek érzem magam a saját lakásomban? Hogy Ilona néni minden mozdulata azt sugallja: ő jobban tudja, hogyan kell háztartást vezetni, gyereket nevelni?

Egy este aztán robbant a bomba. Ilona néni épp Marci fürdetését irányította:
– Ne így fogd! Megfázik! – szólt rám.
– Elég volt! – kiáltottam rá. – Ez az én gyerekem! Hagyj már levegőt!

Gábor berohant:
– Mi folyik itt?
– Semmi – mondtam könnyes szemmel. – Csak szeretném végre én eldönteni, mit csinálok a saját otthonomban.
Ilona néni sértetten vonult vissza a szobájába.

Aznap este Gáborral veszekedtünk:
– Miért nem állsz ki mellettem? – kérdeztem kétségbeesetten.
– Nem akarom megbántani anyámat! – vágta rá.
– És engem? Engem lehet?

Napokig feszült csend volt köztünk. Ilona néni kerülte a tekintetemet, de továbbra is mindent irányítani akart. Egyre többször gondoltam arra: talán jobb lenne elköltözni Marcival. De hova mennék? Ez az otthonom is…

Egy vasárnap reggel anyukám váratlanul beállított hozzánk. Ilona néni azonnal feszültté vált.
– Jó reggelt kívánok! – köszönt Erzsi néni határozottan.
– Jó reggelt… – felelte Ilona néni hidegen.

Anyukám rám nézett:
– Zsófi, beszélhetnénk négyszemközt?
Kimentünk az erkélyre.
– Kislányom, ez így nem mehet tovább. Ki kell állnod magadért! Ez a te családod is!

Aznap este leültem Gáborral beszélgetni.
– Választanod kell: vagy közösen húzunk határt anyádnak, vagy én nem bírom tovább.
Gábor sokáig hallgatott. Végül megszorította a kezem:
– Igazad van. Holnap beszélünk vele együtt.

Másnap reggel leültünk hármasban az asztalhoz. Gábor megszólalt:
– Anya, szeretünk téged, de Zsófinak is szüksége van térre és nyugalomra. Meg kell találnunk a módját, hogy mindenkinek jó legyen.
Ilona néni először felháborodott:
– Hát én csak segíteni akartam!
– Tudjuk – mondtam halkan –, de kérlek, hagyj nekem is helyet anyának lenni.

Hosszú csend után Ilona néni bólintott:
– Megpróbálok visszafogottabb lenni… És ha szeretnétek, keresek magamnak albérletet is.

Nem lett minden tökéletes egyik napról a másikra. De végre éreztem: van hangom ebben a családban.

Most itt ülök a kanapén Marcival az ölemben, és azon gondolkodom: vajon hány magyar család küzd hasonló helyzettel? Meddig lehet tűrni, hogy valaki más irányítsa az otthonodat? Ti mit tennétek a helyemben?