Amikor anya önmagát választja: Egy magyar nő drámai útja az önállóságig

– Anya, most tényleg nem érek rá! – csattant fel Dóri a telefonban, miközben a háttérben hallottam a kisunokám sírását. – Majd holnap beszélünk, jó? Most leteszem! – És már csak a sípolás maradt. Ott álltam a konyhában, kezemben a félig megpucolt krumplival, és úgy éreztem, mintha valaki egy pillanat alatt kirántotta volna alólam a talajt.

Nem ez volt az első ilyen beszélgetés. Sőt, az utóbbi években szinte csak ilyenek voltak. A férjem, Gábor halála óta Dóri és Bence lettek az életem középpontjai. Mindent értük tettem. Húsz évig dolgoztam a helyi könyvtárban, aztán amikor Gábor beteg lett, mindent feladtam, hogy ápoljam. Amikor elment, azt hittem, legalább a gyerekeim majd hálásak lesznek. De ők csak egyre távolabb kerültek.

Bence ritkán hívott. Ha mégis, akkor is csak azért, mert pénzre volt szüksége vagy valamit el kellett intézni az önkormányzatnál. Dóri pedig… ő mindig sietett. Mindig fáradt volt. Mindig volt valami fontosabb.

Egyik este, amikor már harmadszor melegítettem fel ugyanazt a levest – amit végül megint egyedül ettem meg –, egyszer csak kiborultam. Felhívtam Dórit.

– Kicsim, tudnál holnap segíteni bevásárolni? Nagyon fáj a derekam…

– Anya, most tényleg? Tele vagyok munkával! Miért nem kéred meg Bencét? – vágott közbe ingerülten.

– Őt is hívtam… de nem veszi fel.

– Majd veszek neked valamit online, jó? Most mennem kell!

Letette. Ott ültem a konyhaasztalnál, és úgy éreztem magam, mint egy felesleges bútordarab. Aztán hirtelen elkezdtem sírni. Nem csendesen, hanem hangosan, görcsösen, ahogy csak az tud sírni, akit már senki nem hallgat meg.

Másnap reggel elmentem a piacra. Egyedül. Minden lépés fájt, de legalább nem kellett senkitől semmit kérnem. A zöldségesnél találkoztam Marikával, régi kolléganőmmel.

– Jaj, Éva, hogy vagy? – kérdezte együttérzően.

– Köszönöm, megvagyok – hazudtam mosolyogva.

– A gyerekek?

– Elfoglaltak… – sóhajtottam.

Marika csak bólintott. Láttam rajta: érti. Az ő lánya Németországban él, alig beszélnek.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: miért van az, hogy mi anyák mindent feladunk, aztán amikor már nincs ránk szükség, egyszerűen elfelejtenek minket? Miért természetes az, hogy mindig ott vagyunk háttérnek?

Aznap este elővettem egy régi fényképet: Gáborral és a gyerekekkel a Balatonnál. Akkor még mindenki mosolygott. Akkor még volt család. Most csak üres lakás van és csend.

Egy hét múlva Bence beállított hozzám.

– Anya, kéne egy kis kölcsön… – kezdte mentegetőzve.

– Bence, ülj le! – mondtam határozottabban, mint szoktam.

Meglepődött. Leült.

– Tudod, mi fáj nekem? Hogy csak akkor kerestek, ha valamit akartok tőlem. Soha nem kérdezitek meg: hogy vagyok? Szükségem van-e valamire? Egyedül vagyok…

Bence zavartan lesütötte a szemét.

– Sajnálom, anya… Csak annyi minden van mostanában…

– Mindig van valami! De én is ember vagyok! Nekem is vannak érzéseim!

Bence nem szólt semmit. Felállt és elment.

Aznap éjjel nem tudtam aludni. Forgolódtam az ágyban és azon gondolkodtam: mi lenne, ha egyszer végre magamat választanám? Ha nem várnék tovább arra, hogy mások boldoggá tegyenek?

Másnap reggel elmentem a bankba és érdeklődtem: mennyit ér most a lakásom. Meglepően sokat mondtak. Hazamentem és leültem írni egy listát: mit szeretnék még az életben? Utazni szeretnék! Megtanulni festeni! Úszni a Balatonban! Barátokat szerezni! Nevetni!

Egy hét múlva meghirdettem a lakást eladásra. Amikor ezt elmondtam Dórinak telefonon, először azt hitte viccelek.

– Anya! Megőrültél? Hova mennél?

– Balatonfüredre költözöm egy kis albérletbe. Ott legalább lesz tó és emberek…

– És mi lesz velünk?

– Eddig mindig ti voltatok az elsők. Most én leszek az első magamnak.

Dóri megsértődött. Bence is hívott később:

– Anya, ezt nem gondolhatod komolyan! Mi lesz a lakással? Az örökséggel?

– Az én életemről van szó! – mondtam ki először hangosan.

A következő hetekben mindenki haragudott rám. Dóri nem hívott hetekig. Bence is csak rövid üzeneteket írt. De én kitartottam.

Amikor végre kiköltöztem Füredre egy kis társasházi lakásba, először féltem. De aztán… valami megváltozott bennem. Minden reggel sétáltam a parton. Beiratkoztam egy festőtanfolyamra. Megismertem új embereket – Ilonát és Zsuzsát –, akik szintén újrakezdték az életüket idősen.

Egy este Ilona megkérdezte:

– Nem hiányoznak a gyerekeid?

Elgondolkodtam.

– Hiányoznak… de végre érzem magam valakinek. Nem csak anyának vagy nagymamának… hanem Évának is.

Hónapok teltek el így. Egyre bátrabb lettem. Egyre többet nevettem. Egy nap Dóri váratlanul felhívott:

– Anya… hiányzol nekünk…

– Én is hiányzom magamnak – mondtam halkan.

Csend lett a vonalban.

– Eljöhetünk hozzád hétvégén?

– Persze! – feleltem könnyes szemmel.

Azóta más minden. Nem vagyok már mindig elérhető bármikor bármire. Néha nemet mondok – és ettől nem dől össze a világ.

Most itt ülök a balatoni naplementében egy pohár borral és arra gondolok: vajon hány nő él még így Magyarországon? Hányan érzik magukat láthatatlannak? És vajon hányan mernek végül önmagukért dönteni?

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet várni másokra – és mikor jön el az idő önmagunkért élni?