Amikor a világom összeomlott: Egy 49 éves nő vallomása a hűtlenségről és újrakezdésről

– Hogy tehetted ezt velünk, Gábor? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem görcsösen szorította a bögre fülét. Az arcomon forró könnyek csorogtak végig, de nem töröltem le őket. Gábor csak állt ott, a tekintete a padlót fürkészte, mintha ott találná meg a választ mindenre.

– Nem tudom, Zsuzsa – mondta végül halkan. – Egyszerűen csak… elfáradtam. Már nem érzem azt, amit régen.

A szívem összeszorult. Huszonöt év házasság után így ér véget minden? Egyetlen mondattal? A fejemben visszhangzottak anyám szavai: „Zsuzsikám, soha ne engedd, hogy egy férfi irányítsa az életed!” De én mindig is más voltam. Engedtem, hogy Gábor legyen a család feje, miközben én csendben szerveztem a mindennapokat, neveltem a lányunkat, Annát, és próbáltam megfelelni mindenkinek.

Gyerekkoromban anyám uralta a családot. Apám csendes volt, szinte láthatatlan. Egyetlen gyerek voltam, mindent megkaptam, de szeretetet ritkán. Anyám szerint a gyengeség szégyen, az érzelmeket el kell rejteni. Talán ezért lettem ilyen bizalmatlan és érzékeny felnőtt.

Most itt ültem 49 évesen, és az egész életem darabokra hullott. Gábor bejelentette, hogy van valakije – egy fiatalabb nő a munkahelyéről –, és el akar költözni. Anna éppen vizsgákra készült az egyetemen; nem akartam őt is összetörni.

– És Anna? – kérdeztem halkan.

– Majd elmondjuk neki együtt – felelte Gábor. – De már eldöntöttem.

Aznap este nem aludtam. A plafont bámultam, miközben a gondolataim cikáztak: Miért nem vettem észre? Hol rontottam el? Vajon tényleg csak ennyi volt az egész?

Másnap reggel anyám hívott.

– Mi van veled, Zsuzsa? Olyan furcsa voltál tegnap.

– Semmi baj – hazudtam automatikusan.

– Ugye nem veszekedtetek Gáborral? – faggatott tovább.

– Nem… csak fáradt vagyok.

Letettem a telefont. Mindig is féltem attól, hogy egyszer én is úgy végzem, mint anyám: magányosan, keserűen. De most úgy éreztem, nincs más választásom.

Gábor pár nap múlva összepakolt. Anna sírt, amikor elmondtuk neki. Én próbáltam erős maradni előtte, de amikor egyedül maradtam a lakásban, összerogytam. A barátnőm, Éva jött át hozzám.

– Zsuzsa, ne hagyd magad! – mondta határozottan. – Most te vagy a fontos! Gondolj magadra végre!

De hogyan gondolhatnék magamra? Egész életemben másoknak éltem: először anyámnak akartam megfelelni, aztán Gábornak és Annának. Most pedig itt állok egyedül, 49 évesen, és fogalmam sincs, ki vagyok valójában.

Hetekig csak vegetáltam. Minden reggel felkeltem, elmentem dolgozni az iskolába – magyar szakos tanár vagyok –, mosolyogtam a diákokra, de belül üres voltam. A kollégáim közül néhányan tudták, mi történt; voltak, akik sajnálkozva néztek rám, mások irigykedtek rám a „szabadságomért”.

Egy este Anna leült mellém.

– Anya… ugye jól vagy?

– Persze – próbáltam mosolyogni.

– Nem kell erősnek lenned miattam – mondta halkan. – Engem is bánt ez az egész… De együtt túl leszünk rajta.

A szavai mélyen megérintettek. Akkor döntöttem el: nem hagyom, hogy ez az egész tönkretegyen. Elkezdtem sportolni – először csak sétáltam esténként a Margitszigeten, aztán futni kezdtem. Beiratkoztam egy festőtanfolyamra is; mindig is szerettem volna kipróbálni magam ebben.

Anyám persze nem értette.

– Minek ez neked? Inkább főzz valami rendes vacsorát Annának! – zsörtölődött.

– Anya, most magammal is törődnöm kell – válaszoltam határozottan.

Lassan visszanyertem az önbizalmamat. Megtanultam nemet mondani – anyámnak is, Gábornak is (aki időnként felhívott „barátilag” érdeklődni), sőt még Annának is néha. Rájöttem: nem vagyok kevesebb attól, hogy elhagytak. Sőt! Most először érzem igazán azt, hogy élek.

Egy év telt el azóta. Gábor új családot alapított; néha találkozunk Annával hármasban ünnepeken. Már nem fáj annyira látni őket együtt. Anna boldog párkapcsolatban él; büszke vagyok rá.

Én pedig megtanultam egyedül lenni – és szeretni magamat. Néha még mindig elönt a szomorúság vagy a harag hulláma, de már nem félek tőlük. Tudom: minden érzésnek helye van az életemben.

Most már csak azt kérdezem magamtól: vajon miért félünk annyira az újrakezdéstől? Miért hisszük azt, hogy egyedül kevesebbek vagyunk? Talán pont most kezdődik igazán az életem…