Amikor a szeretet kevés: A nap, amikor a lányom kitörölt az életéből
– Mami, ezt most komolyan gondoltad? – Janka hangja remegett a telefonban, ahogy a nappalimban ültem, kezemben egy csésze kihűlt teával. A szívem összeszorult, mert tudtam, hogy baj van, de még nem értettem, miért.
– Mit gondoltam komolyan, kicsim? – kérdeztem óvatosan, de már előre féltem a választól.
– Hogy adhattál Zolinak telefont? Tíz éves! Megmondtam, hogy nem akarom! – kiabálta, és a hangja úgy vágott belém, mintha kést forgatnának a mellkasomban.
Aznap reggel még boldogan csomagoltam be az ajándékot. Egy egyszerű okostelefon volt, semmi extra, de tudtam, hogy Zoli mennyire vágyik rá. Azt hittem, ezzel örömet szerzek neki – és talán egy kicsit magamnak is. Hiszen az én gyerekkoromban nem voltak ilyen lehetőségek. Mindig azt akartam adni az unokámnak, amit nekem sosem adtak meg.
– Janka, csak jót akartam… – próbáltam magyarázkodni.
– Mindig csak jót akarsz! De sosem hallgatsz rám! – vágott vissza. – Te nem tiszteled az én döntéseimet anyaként!
A vonal másik végén síri csend lett. Hallottam, ahogy Janka szipog. Az én lányom, akit egyedül neveltem fel, miután az apja elhagyott minket. Mindent megtettem érte: dolgoztam két műszakban a gyárban, hogy ne szenvedjen hiányt semmiben. De most úgy éreztem, minden hiába volt.
Aznap este nem tudtam aludni. A plafont bámultam és újra meg újra lejátszottam fejben a beszélgetést. Hol rontottam el? Túl sokat adtam? Túl keveset? Miért érzem mindig azt, hogy minden próbálkozásom csak újabb falakat emel közénk?
Másnap reggel üzenetet írtam Jankának: „Sajnálom. Nem akartalak megbántani.” Nem jött válasz. Hetek teltek el így. Zolit sem láttam. A születésnapjára küldött ajándékot visszaküldték postán.
A magány lassan bekúszott az életembe. A barátnőim közül már sokan nincsenek itt. A szomszéd Marika néni néha átjött egy kávéra, de ő is csak a saját unokáiról mesélt. Én pedig hallgattam és mosolyogtam, miközben belül sírtam.
Egy nap aztán elhatároztam, hogy elmegyek Jankához. Felöltöztem szépen, vettem egy csokor tulipánt – a kedvence –, és elindultam a villamoshoz. Az út hosszú volt és idegesítően zajos. A házuk előtt állva remegni kezdett a kezem.
Csengettem. Zoli nyitott ajtót.
– Szia nagyi! – mondta halkan.
– Szia drágám… – próbáltam mosolyogni.
Janka a háttérben jelent meg. Arcán fáradt düh ült.
– Mit keresel itt? – kérdezte hidegen.
– Beszélni szeretnék veled… veletek… – mondtam halkan.
– Nincs miről beszélnünk – vágta rá. – Megmondtam: amíg nem tiszteled az én szabályaimat, addig nem akarom, hogy része legyél az életünknek.
Zoli rám nézett nagy szemekkel. Láttam rajta a zavart és a fájdalmat is.
– Janka… kérlek…
– Menj haza, anya! – mondta végül Janka, és becsukta az ajtót.
Ott álltam a lépcsőházban, kezemben a tulipánnal. A virágok szirmai lassan lehullottak a földre, ahogy remegő kézzel leültem a lépcsőre. Egy idős férfi ment el mellettem, sajnálkozva nézett rám.
Hazafelé menet végig sírtam. Az emberek furcsán néztek rám a villamoson, de nem érdekelt. Otthon leültem az ablak elé és néztem az esőt. Eszembe jutottak a régi idők: amikor Janka kicsi volt és hozzám bújt éjszaka; amikor együtt sütöttünk karácsonykor; amikor először mondta ki: „Szeretlek, anya.”
Most pedig itt vagyok 74 évesen, egyedül egy üres lakásban. Az életem legfontosabb kapcsolata darabokra tört egyetlen rossz döntés miatt? Vagy talán sok apró hiba vezetett idáig?
Hetek teltek el újra. Próbáltam elfoglalni magam: olvastam, kertészkedtem az erkélyen, de minden nap ugyanazzal a kérdéssel keltem fel: vajon valaha megbocsát nekem? Vagy örökre elveszítettem őt?
Egyik este levelet írtam Jankának:
„Drága lányom! Tudom, hogy hibáztam. Talán túl sokszor akartam megmenteni téged attól a fájdalomtól, amit én átéltem fiatalon. De ezzel csak újabb sebeket okoztam neked. Szeretlek téged és Zolit is. Ha egyszer úgy érzed, hogy beszélni tudsz velem, itt leszek. Mindig.”
Nem jött válasz erre sem.
Azóta is minden nap várom a csengőt vagy egy üzenetet. Néha azt képzelem, hogy egyszer csak megjelennek az ajtóban és mindent megbeszélünk. Máskor úgy érzem, ez már csak álom marad.
Vajon tényleg lehet annyira szeretni valakit, hogy az már fájdalmat okoz? Hol van az a határ anyaság és önfeladás között? És vajon lesz-e még valaha esélyem helyrehozni mindazt, amit elrontottam?