„Amikor a szeretet ára van” – Egy anya vallomása a magányról és csalódásról

– Anya, most tényleg nem tudsz segíteni? – kérdezte Gergő a telefonban, hangjában türelmetlenség vibrált. A konyhaasztalnál ültem, előttem a csekkek, a nyugdíjszelvény, és a szívem egyre nehezebben dobogott. – Gergő, drágám, már nem tudok többet adni. A gyógyszereimre is alig futja – suttogtam, de ő már le is tette.

Azóta eltelt több mint egy év. Az ablakból nézem a játszóteret, ahol régen Lili unokámmal hintáztunk. Most csak idegen gyerekek nevetnek odalent. Azóta nem láttam őket. Gergő nem hív, nem ír, Lili születésnapján is csak egy rövid üzenetet kaptam: „Elfoglaltak vagyunk.”

Egész életemben dolgoztam. Hajnalban keltem, hogy elérjem a villamost a textilgyárba, délután pedig takarítani mentem mások lakásába. Gergőnek mindent meg akartam adni: új cipőt az iskolakezdésre, különórákat, amikor matekból lemaradt. Soha nem panaszkodtam neki, hogy mennyire fáradt vagyok. Csak az számított, hogy neki jobb legyen.

A férjem, Zoltán, korán meghalt – egyedül maradtam Gergővel. Akkor megfogadtam: soha nem fog hiányt szenvedni semmiben. Talán túlzásba is vittem. Amikor egyetemre ment, minden hónapban küldtem neki pénzt, még akkor is, amikor már dolgozott. Azt mondta, ne aggódjak, majd visszaadja. Nem számítottam rá.

Az első jelek akkor jöttek, amikor Lili megszületett. Gergő és Orsi gyakran jöttek hozzám vasárnaponként ebédelni. Mindig hoztam valami apróságot Lilinek: plüssmackót, mesekönyvet. Egy idő után Gergő elkezdett kérni: „Anya, most kicsit szűkösebb a hónap vége, tudnál segíteni?” Persze, hogy tudtam. Eladtam az aranyláncomat is egyszer.

Aztán tavaly ősszel minden megváltozott. A rezsi emelkedett, a gyógyszereim ára is nőtt. Egyre nehezebben jöttem ki a pénzből. Amikor Gergő újra pénzt kért, először mondtam nemet. Azóta mintha elvágták volna a kapcsolatot.

Próbáltam hívni őket karácsonykor is. Orsi vette fel: – Most nem alkalmas, majd visszahívunk – mondta hűvösen. Nem hívtak vissza.

A szomszédasszonyom, Marika néni gyakran átjön teázni. Ő is hasonló cipőben jár: a lánya csak akkor keresik, ha valami kell. – Ez ma már így megy – sóhajtja mindig –, de azért fáj.

Éjszakánként gyakran forgolódom az ágyban. Vajon én rontottam el valamit? Túl sokat adtam? Túl keveset? Miért lett ilyen önző a fiam? Néha haragszom rájuk, máskor csak sírok.

Egyik délután becsöngetett hozzám Kati, az unokahúgom. – Néni, miért nem szóltál előbb? – kérdezte aggódva, amikor meglátta az üres hűtőt és a gyógyszeres dobozokat az asztalon. – Nem akartam terhelni senkit – feleltem halkan.

Kati segített bevásárolni és elintézni pár dolgot az önkormányzatnál is. Ő mondta ki először hangosan azt, amit én csak magamban mertem gondolni: – Gergő kihasznált téged.

Nem akarom elhinni. Hiszen ő a fiam! De minden nap egyre inkább érzem: amíg adni tudtam, fontos voltam. Most már csak teher vagyok.

A legjobban Lili hiányzik. Néha álmodom vele: együtt sütünk palacsintát, ő nevetve liszttel ken be engem. Felébredek, és csak a csend van körülöttem.

Egy nap levelet írtam Gergőnek:

„Drága Fiam! Nagyon hiányzol nekem és Lili is. Tudom, hogy most nehéz időket élünk mindannyian, de szeretném látni az unokámat. Nem tudok már segíteni anyagilag, de a szeretetem mindig itt lesz neked és neki is.”

Nem jött válasz.

A templomban vasárnaponként imádkozom értük. Néha látom Orsit a piacon Lili kezét fogva – ilyenkor elbújok a stand mögé, nehogy meglássanak. Nem akarom zavarni őket… vagy talán csak félek attól a hideg tekintettől.

A napok lassan telnek. A rádióban hallgatom a híreket: mindenki panaszkodik az árakra, az idősek helyzetére. De erről senki sem beszél: milyen érzés úgy megöregedni, hogy akit mindennél jobban szerettél, hátat fordít neked?

Néha elgondolkodom: ha újrakezdhetném, másképp csinálnám? Tudnék-e nemet mondani hamarabb? Vagy ez minden anya sorsa Magyarországon ma?

Ha valaki olvassa ezt… ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki csak addig szeretett igazán, amíg adni tudtál neki?