Amikor a szerelem széttörik: Egy anya harca a reményért

– Nem hiszem el, hogy ezt mondod, Gábor! – kiáltottam rá, miközben a konyhaasztalra csaptam. A kezem remegett, a könnyeim már régóta folytak, de most először éreztem azt, hogy tényleg egyedül vagyok ebben a házban.

Gábor csak állt ott, karba tett kézzel, és nem nézett rám. – Nem tudom, Zsófi. Ez túl sok nekem. Anyám is azt mondja, hogy gondoljuk át ezt az egészet. Egy ilyen gyerekkel… – elharapta a mondatot.

A szívem összeszorult. Az orvos tegnap közölte velünk: a kisfiunk szívfejlődési rendellenességgel fog születni. Azóta minden megváltozott. Gábor anyja, Ilona néni, már aznap este felhívott: – Zsófi, gondolj bele, milyen élet vár rátok! Egy beteg gyerek… Nem lenne jobb mindenkinek, ha… – Nem tudta kimondani. De én értettem.

Fiatalon mentem férjhez. Gábor volt az első szerelmem, és azt hittem, örökké tart majd minden. Aztán jött ez a hír, és mintha mindenki ellenem fordult volna. A családom vidéken él, ők csak telefonon tudtak támogatni. Anyám sírt velem együtt: – Kislányom, mi mindig melletted leszünk! De Gábor? Ő egyre távolabb került.

Az első hetekben még próbáltam beszélni vele. – Ez a mi fiunk! – mondtam neki egyik este, mikor hazaért a munkából. – Nem dobhatjuk el csak azért, mert beteg lesz! – De ő csak vállat vont. – Nem tudom, Zsófi. Én nem erre készültem.

Ilona néni minden nap átjött. Hozott levest, süteményt – de közben minden alkalommal célozgatott: – Tudod, Zsófi, régen nem voltak ilyen problémák. Az én időmben… – És mindig ott volt a tekintetében az ítélet.

A barátaim is eltűntek lassan. Egyikük sem tudott mit kezdeni a helyzettel. A munkahelyemen is egyre nehezebben viseltem a napokat; főleg amikor kolléganőim boldogan meséltek a gyerekeikről.

A legnehezebb mégis az volt, amikor Gábor egy este hazajött és közölte: – Anyám szerint jobb lenne elválni. Én… én nem tudom ezt végigcsinálni veled.

A világom összedőlt. Ott álltam 26 évesen, egyedül egy pesti lakásban, a hasamban egy kisbabával, akit már most mindenkinél jobban szerettem. Az éjszakák végtelen hosszúak voltak; sokszor csak ültem az ágy szélén és hallgattam a város zaját.

Aztán egy reggel úgy keltem fel, hogy elég volt. Nem fogom hagyni, hogy mások döntsenek helyettem. Elmentem az orvoshoz, megkérdeztem mindent: milyen esélyei vannak a kisfiamnak? Mit tehetek érte? Az orvos őszinte volt: – Nehéz lesz, Zsófi. De nem lehetetlen.

Elkezdtem olvasni mindent a betegségről. Fórumokat böngésztem, más anyákkal beszélgettem online. Volt ott egy nő, Judit, aki ugyanilyen helyzetben volt pár éve. Ő azt írta: – Az első év pokoli lesz. De utána minden mosolyért megéri.

A terhesség utolsó hónapjaiban már csak magamra számíthattam. Gábor végül elköltözött az anyjához; néha felhívott ugyan, de csak azért, hogy megkérdezze: „Minden rendben?” – de sosem maradt vonalban sokáig.

A szülés napján anyám jött fel vidékről. Ott ült mellettem a kórházban, fogta a kezemet. Amikor megszületett Bence, az orvosok rögtön elvitték vizsgálatokra. A szívem majd’ megszakadt; csak pár percet kaptam vele.

Az első hetek kórházban teltek. Bence apró teste tele volt csövekkel; minden nap imádkoztam érte. Gábor egyszer sem jött be megnézni őt.

Egyik este Ilona néni beállított hozzám a kórházba. Leült mellém és halkan mondta: – Ne haragudj rám, Zsófi… Én csak féltelek titeket. De látom rajtad az erőt.

Nem tudtam mit mondani neki. Csak néztem Bencét az inkubátorban és éreztem: bármi történik is, én nem adom fel.

Hónapok teltek el így. Bence lassan erősödött; végül hazavihettem őt. Egyedülálló anyaként minden nap harc volt: orvosokhoz járás, gyógyszerek adagolása, éjszakai sírások… De minden mosolya újabb reményt adott.

Gábor néha felbukkant; hozott játékot vagy pénzt – de sosem maradt sokáig. Egy idő után már nem is vártam tőle semmit.

A családom segített amennyit tudott; anyám gyakran feljött hozzánk vidékről főzni vagy vigyázni Bencére. A barátaim közül is visszatért pár ember; rájöttek, hogy nem vagyok „fertőző”, csak más lett az életem.

Most itt ülök Bence ágya mellett; ő már három éves és minden nap meglep valamivel: egy új szóval, egy öleléssel vagy csak azzal, ahogy rám mosolyog reggelente.

Sokszor gondolok arra: vajon mi lett volna, ha akkor feladom? Ha hagyom magam eltántorítani? Vajon hány nő van még Magyarországon, aki ugyanilyen helyzetben van most?

Talán sosem leszek már ugyanaz az ember, aki voltam – de talán nem is baj ez.

Mit gondoltok? Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki elhagyott minket? Vagy inkább örökre magunk mögött kell hagyni mindent?