Amikor a lányom eltűnt az életemből – Egy anya vallomása a csendről és a hiányról

– Miért nem hívsz vissza, kicsim? – kérdeztem a telefonba már harmadszor ezen a héten, de csak a sípszó válaszolt. A nappali sarkában álltam, a régi családi fényképeket néztem, ahol még mindketten nevettünk. Azóta, hogy Marta megismerte Gábort, mintha egy másik világba költözött volna.

Már nem vagyok része az életének. Ezt érzem minden nap, minden reggel, amikor felébredek, és nem találom az üzenetét a telefonomon. Régen minden reggel rám írt: „Jó reggelt, anya!” Most hetek telnek el anélkül, hogy hallanám a hangját.

Már 62 éves vagyok. Egyedülálló anyaként neveltem fel Martát, mióta az apja elhagyott minket, amikor négyéves volt. Akkor azt mondtam magamnak: „Nem baj, Krystina, te erős vagy. Megoldod.” És megoldottam. Mindent megtettem érte. Két műszakban dolgoztam a varrodában, hogy legyen pénz a zongoraórákra és az iskolai kirándulásokra. Néha éjszakánként sírtam a konyhában, amikor már nem bírtam tovább, de sosem mutattam előtte.

Marta mindig azt mondta: „Anya, te vagy a legjobb barátnőm.” Minden titkát megosztotta velem. Az első szerelmi csalódását is velem beszélte meg, amikor Zsolt elhagyta a gimnáziumban. Akkor is én vigasztaltam, amikor nem vették fel elsőre az egyetemre. Mindig ott voltam neki.

Aztán jött Gábor. Egy céges karácsonyi bulin ismerkedtek meg. Eleinte örültem neki – végre valaki, aki szereti Martát! De ahogy telt az idő, egyre kevesebbet hallottam róla. Először csak ritkábban jött haza hétvégére. Aztán már csak ünnepekkor. Most már az sem biztos.

Egyik este próbáltam beszélni vele erről:
– Marta, miért nem jössz haza mostanában? Hiányzol nekem.
– Anya, felnőttem! Saját életem van! Nem lóghatok mindig rajtad! – vágta rá ingerülten.
– Nem akarok rád „lógni”, csak szeretném tudni, mi van veled…
– Mindig ezt csinálod! – kiabálta vissza. – Fojtogató vagy! Hagyj élni!

Ott álltam a konyhában, kezemben a telefon, és úgy éreztem magam, mint akit arcul csaptak. Fojtogató? Én? Csak szerettem volna tudni, hogy jól van-e…

Azóta még ritkábban keresett. A születésnapomon csak egy rövid üzenetet küldött: „Boldog szülinapot! Puszi.” Semmi több. Nem jött át tortázni, nem ölelt meg. A barátnőim azt mondják: „Ez ilyen mostanában. A fiatalok elmennek.” De én nem tudom elfogadni.

A szomszédasszonyom, Ilona néni is hasonló cipőben jár. Ő is egyedül él már évek óta; a fia Németországban dolgozik. Néha átjön teázni, és együtt panaszkodunk:
– Tudod, Krystina – mondja –, mi mindent feladtunk értük… És most? Egy üzenet havonta.
– Talán túl sokat vártunk tőlük – sóhajtok ilyenkor.

De tényleg túl sokat vártam? Vagy csak természetes, hogy egy anya szeretné tudni: mi van a lányával?

Egyik este aztán váratlanul csöngettek. Marta állt az ajtóban Gáborral.
– Szia anya – mondta halkan.
– Szervusz – feleltem remegő hangon.
– Csak beugrottunk…

Leültünk a nappaliban. Gábor udvarias volt, de éreztem rajta: feszeng. Marta idegesen babrálta a haját.
– Anya… – kezdte –, szeretném, ha tudnád: jól vagyok. Csak… most más dolgok fontosak az életemben.
– Értem – suttogtam.
– Nem akarok megbántani… csak… szükségem van egy kis távolságra.

A könnyeimet nyeltem vissza. Nem akartam előtte sírni.
– Rendben van – mondtam végül –, csak azt szeretném tudni: boldog vagy?
– Igen – bólintott Marta.

Azóta sem változott sok minden. Néha ír egy-egy üzenetet. Néha felhívom – ha felveszi. De már nem vagyunk olyan közel egymáshoz, mint régen.

Sokszor gondolkodom azon: hol rontottam el? Túl sokat adtam? Túl keveset? Lehet-e túl szeretni valakit?

Azt mondják: „El kell engedni.” De hogyan engedjem el azt, aki az életem értelme volt harminc évig?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet tanulni újra élni akkor is, ha a gyermeked már nem tart igényt rád?