Amikor a harmadik túl soknak bizonyult: Egy magyar család széthullása

– Nem hiszem el, hogy ezt most mondod, Anna! – Gábor hangja remegett a konyhában, miközben a gyerekek a szobájukban játszottak. A kezében szorongatta a kávésbögrét, mintha az tartaná vissza attól, hogy valami nagyobbat törjön össze.

– Gábor, kérlek… – próbáltam halkan, de a hangom elcsuklott. A tesztet már reggel megmutattam neki, és azóta csak feszültség volt köztünk. Azt hittem, örülni fog. Azt hittem, együtt örülünk majd. De ő csak nézett rám döbbenten, mintha valami bűnt követtem volna el.

– Két gyerek is alig fér el ebben a lakásban! – tört ki belőle végül. – Hogy gondoltad ezt? Hogy lesz így pénzünk? Hogy fogunk élni?

A szívem összeszorult. Tizenhárom éve voltunk együtt. Átéltem vele mindent: első albérlet, panelból panelbe költözés, a gyerekek születése, anyagi gondok, örömök. Mindig azt hittem, ha jön még egy baba, az csak közelebb hoz minket egymáshoz. De most úgy éreztem magam, mint egy idegen.

– Nem terveztem… De most már így van. Szeretném megtartani – suttogtam.

– Én nem akarom! – vágta rá. – Anna, én ezt nem bírom tovább. Két műszakban dolgozom, alig látom a gyerekeket. Most még egy? Nem tudom… Nem megy.

Aznap este nem aludtunk egymás mellett. A gyerekek semmit sem vettek észre, de én egész éjjel sírtam a fürdőszobában. Másnap Gábor korán ment dolgozni, szó nélkül csukta be maga mögött az ajtót.

A következő hetekben minden megváltozott. Gábor egyre később jött haza, gyakran aludt a kanapén. A gyerekek kérdezgették, miért vagyok olyan szomorú, de csak annyit mondtam: fáradt vagyok. Az anyám próbált segíteni, de ő is csak annyit mondott: „Majd megoldódik.”

Egy este Gábor leült velem a konyhában.

– Anna… Én ezt nem tudom vállalni. Nem akarok harmadik gyereket. Nem akarok így élni. Sajnálom.

– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdeztem remegő hangon.

– Elköltözöm. Kell egy kis idő… Magamnak is, neked is.

A világom összeomlott. Egy hét múlva már csak az üres helye maradt az ágyban és a ruhásszekrényben. A gyerekek értetlenül néztek rám.

– Apa mikor jön haza? – kérdezte Dóri.

– Most egy ideig máshol lakik – válaszoltam könnyekkel a szememben.

A munkahelyemen is nehezebben ment minden. Az óvodában is furcsán néztek rám az anyukák, amikor megtudták, hogy egyedül maradtam három gyerekkel. A harmadik babát is sokan szóvá tették: „Hát nem volt elég kettő?” „Hogy fogod bírni?”

Az anyagi gondok is egyre jobban nyomasztottak. A lakás kicsi volt, a fizetésem kevés. Gábor eleinte küldött pénzt, de aztán egyre kevesebbet. A családja is elfordult tőlem – mintha én lennék a hibás mindenért.

A terhességem alatt végig egyedül voltam. Az orvoshoz is magam mentem, a babaruhákat is egyedül válogattam ki a turkálóban. Az éjszakák hosszúak voltak és hidegek.

Amikor megszületett Marci, minden fájdalmat elfelejtettem egy pillanatra. A két nagyobb testvér boldogan ölelte meg a kisbabát – ők nem értették a felnőttek világát.

De Gábor csak egyszer jött el megnézni Marcit. Zavartan állt az ágy végénél.

– Szép baba… – mondta halkan.

– Visszajössz hozzánk? – kérdeztem reménykedve.

– Nem tudom… – felelte és elment.

Azóta eltelt két év. Egyedül nevelem a három gyereket. Néha úgy érzem, összeroppanok a súly alatt: munka, háztartás, betegségek, iskolai gondok, pénzhiány. De amikor este mindhárman odabújnak hozzám az ágyban, érzem: értük érdemes élni.

Sokan azt mondják: „Miért nem adtad örökbe?” vagy „Miért nem szakítottad meg?” De én tudom: Marci nélkül nem lennénk teljesek.

Néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: Vajon hibáztam? Lehetett volna másképp? Ti mit tettetek volna a helyemben?