Amikor a gyerekeid nem engednek élni: Egy újrakezdés ára
– Már megint itt vannak, Gábor! – suttogtam dühösen, miközben az ablakon át figyeltem, ahogy a két kamasz, Dóri és Marci, a kapunk előtt toporognak. Az eső szemerkélt, de ők makacsul nem mozdultak. – Nem tudom, mit akarnak tőlünk. Nem lehetne egyszer végre kettesben lenni?
Gábor sóhajtott, és a konyhapultra támaszkodott. – Ők is az életem részei, Anna. Próbáld megérteni…
Értem én. Legalábbis próbálom. De mióta három hónapnyi viharos szerelem után összeköltöztünk – sőt, Gábor már a második randin azt mondta, hogy én vagyok az igazi –, azóta minden nap egy újabb csata. A gyerekei, akik eddig csak hétvégente jöttek át, most szinte minden nap itt vannak. Mintha csak azt akarnák bizonyítani: én sosem leszek az anyjuk.
Az első találkozásunk is katasztrófa volt. Dóri, a tizenhat éves lány, végigmért, majd odasúgta Marcinak: – Ez lenne az apu új csaja? – Mintha ott sem lettem volna. Marci csak vállat vont, és a telefonját nyomkodta. Gábor próbált oldani a feszültségen: – Anna nagyon finom rakott krumplit tud csinálni! – mondta túl vidáman. De Dóri csak annyit felelt: – Köszi, de vegetáriánus vagyok.
Azóta minden nap egy újabb próbálkozás. Próbáltam kedves lenni, meghívni őket moziba, sütit sütni nekik, de mindig falakba ütköztem. Egyik este Gábor későn ért haza a munkából, én pedig egyedül maradtam a két gyerekkel. Dóri leült velem szemben az asztalhoz.
– Miért költöztél ide? – kérdezte hirtelen.
– Mert szeretem apátokat – válaszoltam őszintén.
– És anyuval mi lesz? – kérdezte szinte vádolva.
Nem tudtam mit mondani. Hiszen én is csak egy ember vagyok, aki boldog akar lenni. De Dóri szemében csak egy betolakodó voltam.
A helyzet egyre rosszabb lett. Egyik este Marci hangosan vitatkozott Gáborral:
– Miért nem lehetünk együtt úgy, mint régen? Miért kell Annának itt lennie?
Gábor idegesen fel-alá járkált:
– Mert Anna hozzám tartozik! És ti is! Meg kell tanulnunk együtt élni!
De Marci csak kiviharzott a szobából.
A szomszédok is elkezdtek suttogni. A lépcsőházban Klári néni odasúgta nekem:
– Tudja, kedveském, nem könnyű ez a mozaikcsalád dolog… Főleg ilyen gyorsan…
Éjszakánként álmatlanul forgolódtam. Vajon tényleg túl gyorsan történt minden? Tényleg hibáztam, amikor belevágtam ebbe az egészbe? Gáborral egyre többet veszekedtünk. Ő azt mondta, legyek türelmesebb. Én azt éreztem, hogy lassan elveszítem önmagam.
Egyik reggel Dóri nem ment iskolába. A szobájába zárkózott, és sírt. Gábor kétségbeesetten kopogott az ajtón:
– Kislányom, beszélj velem!
De Dóri csak annyit mondott:
– Nem akarok itt lakni! Vissza akarok menni anyuhoz!
Aznap este Gábor rám nézett:
– Lehet, hogy tényleg túl gyors volt ez az egész…
A könnyeimmel küszködve ültem le mellé:
– Én csak boldog akartam lenni veled… De úgy érzem, mindenki szenved.
A következő hetekben próbáltunk kompromisszumokat kötni. A gyerekek visszaköltöztek az anyjukhoz, de hétvégente jöttek hozzánk. Próbáltam nem erőltetni semmit. Együtt főztünk, társasoztunk – néha még nevettünk is.
De sosem lett már olyan egyszerű minden, mint régen. Mindig ott volt a feszültség a levegőben: ki tartozik ide igazán? Kié ez az otthon?
Most itt ülök a kanapén, és nézem Gábort, ahogy a telefonját nyomkodja. A gyerekek holnap jönnek megint. Vajon valaha is elfogadnak majd? Vagy örökre csak egy betolakodó maradok az életükben?
Ti mit tennétek a helyemben? Megéri harcolni ezért a családért, vagy jobb lenne feladni?