Ajándékok, amelyek mindent felforgatnak – Egy magyar család története a lakás körüli harcról

– Ezt nem hiszem el, Annamari! Hogy képzeled, hogy a szüleid is lakást vesznek neked? – csattant fel Gergő, miközben a kanapén ültem, a kezem remegett a pohár borral. A nappaliban mindenki megfagyott. Anyám szeme villámokat szórt, apám mereven nézett maga elé. Gergő anyja, Ilona néni, már harmadszor igazgatta a gyöngysorát, mintha attól újra rendbe jönne a világ.

– Nem én kértem, Gergő – suttogtam. – A szüleim csak… úgy érezték, ez így igazságos.

– Igazságos? – horkant fel Gergő apja, Lajos bácsi. – Mi már hónapok óta szervezzük, hogy meglepjünk titeket azzal a belvárosi lakással! Most meg kiderül, hogy ti is vettetek egyet? Ez most valami verseny?

A levegő vibrált. A családi vacsora, amelyet az eljegyzésünk örömére szerveztünk, egy pillanat alatt csatatérré változott. Mindenki beszélni akart, mindenki igazolni akarta magát. Én csak ültem ott, és azt kívántam, bárcsak visszaforgathatnám az időt.

A történetünk valahol ott kezdődött, amikor Gergővel eldöntöttük: összeházasodunk. Mindketten harminc körül járunk, stabil munkahelyünk van – én egy könyvelőirodában dolgozom Zuglóban, ő informatikus egy XIII. kerületi cégnél. Az életünk nem volt tökéletes, de szerettem benne azt az egyszerűséget és biztonságot, amit adott. Aztán jöttek a szülők.

Gergőék mindig is szerették fitogtatni az anyagi helyzetüket. A családi ebédeken Ilona néni rendszeresen elmesélte, mennyit költöttek a balatoni nyaralóra vagy milyen új autót vettek. Az én szüleim szerényebbek voltak – apám tanár, anyám könyvtáros –, de mindig igyekeztek mindent megadni nekem és az öcsémnek.

Az eljegyzés után Gergő szülei bejelentették: vesznek nekünk egy lakást a belvárosban. „Hogy ne kelljen albérletben nyomorognotok!” – mondta Ilona néni. Gergő örült, én pedig próbáltam örülni vele. De valahol mélyen zavart, hogy senki sem kérdezte meg: én mit szeretnék.

Aztán pár héttel később anyám félrehívott.

– Kislányom, beszéltünk apáddal… Nem akarjuk, hogy úgy érezd: te csak beköltözöl Gergőék lakásába. Ezért mi is vettünk neked egy lakást Zuglóban. Nem olyan fényűző, de van kertje és közel van a munkahelyedhez.

Először tiltakoztam. Nem akartam ajándékot versenyből. De anyám ragaszkodott hozzá.

– Ez nem verseny! – mondta könnyes szemmel. – Csak azt akarjuk, hogy egyenlő félként indulj neki az életednek.

És most itt ültünk mindannyian ebben a fojtogató csendben.

– Hát ez nevetséges! – szólt közbe Ilona néni. – Most akkor melyik lakásban fogtok lakni? Vagy külön-külön?

Gergő rám nézett. A tekintetében csalódottság és düh keveredett.

– Én mindig arról álmodtam, hogy belvárosban élünk – mondta halkan. – Most meg úgy érzem, mintha… mintha te nem is akarnád ezt az egészet.

– Nem erről van szó! – tört ki belőlem. – Csak szeretném, ha dönthetnénk közösen! Nem akarok senki hálájából élni!

Apám ekkor felállt.

– Elég volt ebből! – mondta keményen. – Annamari felnőtt nő. Ha akarja, eladja a lakást vagy kiadja albérletbe. De ne csináljunk ebből presztízskérdést!

Lajos bácsi felhorkant.

– Persze, könnyű azt mondani annak, akinek nincs pénze!

Anyám arca elvörösödött.

– Lajos! Ez már sértés!

A vacsora véget ért. Mindenki szétszéledt – ki sértetten, ki dühösen. Gergő szó nélkül indult haza. Én egész éjjel forgolódtam az ágyban.

Másnap reggel Gergő felhívott.

– Annamari… beszélnünk kell. Én ezt így nem tudom folytatni. Úgy érzem, hogy mostantól mindig ott lesz köztünk ez a pénz-dolog. Hogy ki mit kapott… ki mit hozott a házasságba…

– Szeretlek – mondtam halkan –, de én sem akarok úgy élni, hogy minden döntésünket mások hozzák meg helyettünk.

Napokig nem beszéltünk egymással. Közben mindkét család próbált befolyásolni minket: „Ne hagyd magad!”, „Ne engedd át a másiknak az irányítást!”, „Ez a te jövőd!” – záporoztak a tanácsok.

Aztán egy este Gergő átjött hozzám.

– Döntöttem – mondta fáradtan. – Eladom a lakást, amit a szüleim vettek. Te is add el a tiédet. Vegyünk együtt valamit… ha tényleg együtt akarjuk folytatni.

Megkönnyebbültem. De amikor ezt bejelentettük a családnak, újabb vihar tört ki.

– Hálátlanok vagytok! – sírt Ilona néni.
– Miért nem tudtok örülni annak, amit kaptatok? – kérdezte anyám is csalódottan.

Végül mindketten megharagudtak ránk. Hetekig nem beszéltek velünk rendesen.

De mi kitartottunk egymás mellett. Eladtuk mindkét lakást (nem volt könnyű), és vettünk egy kis panelt Újpesten – se nem belváros, se nem Zugló, de legalább közös döntés volt.

Az esküvőnk csendes volt: csak néhány barát és azok a rokonok jöttek el, akik elfogadták a döntésünket.

Most itt ülök ebben a kis lakásban és visszagondolok arra az estére… Vajon tényleg megérte ennyit harcolni? Miért van az, hogy Magyarországon még mindig annyira fontos: ki mit hoz a házasságba? Miért nem lehet egyszerűen csak szeretni és együtt dönteni?

Ti mit gondoltok? Nálatok is volt már ilyen családi harc ajándék vagy örökség miatt? Megéri egyáltalán elfogadni ilyen nagy ajándékokat?