„Addig nem kapsz tőlünk egy fillért sem, amíg el nem válsz tőle” – Egy anya vallomása a családi harcról

– Anya, kérlek, csak most az egyszer! – könyörgött Zsófi a telefonban, hangja remegett a sírástól. A konyhaasztalnál ültem, a kezem ökölbe szorult, miközben hallgattam, ahogy a lányom újra és újra magyarázkodik. A háttérben hallottam, ahogy a kis Dorka sír, Bence pedig valamit kiabál a nappaliban. Zsófi hangja fáradt volt, megtört – és én már nem tudtam eldönteni, hogy haragszom-e rá vagy csak sajnálom.

– Zsófi, ezt már megbeszéltük. Nem tudunk mindig segíteni. És főleg nem akarom, hogy Gábor miatt újra és újra ebbe a helyzetbe kerülj – mondtam halkan, de határozottan.

A férjem, Laci, az ajtófélfának dőlve hallgatta a beszélgetést. Amikor letettem a telefont, csak ennyit mondott:

– Megint pénzt kér?

Bólintottam. Laci arca elkomorult.

– Addig nem kapnak tőlünk egy fillért sem, amíg az a semmirekellő ott van! – csattant fel. – Hányszor mondtam már neked? Csak kihasználják Zsófit!

Nem szóltam vissza. Igaza volt. Gábor már egy éve csak alkalmi munkákból él, ha épp dolgozik egyáltalán. Zsófi pedig két gyerekkel otthon van, most épp GYED-en. Az ő fizetéséből élnek, meg abból a kevésből, amit mi adunk nekik hónapról hónapra.

Mégis, amikor este lefeküdtem, csak Zsófi arcát láttam magam előtt. Azt a kislányt, aki régen hozzám bújt, ha félt vagy szomorú volt. Most pedig én vagyok az oka annak, hogy sír.

Másnap reggel Zsófi váratlanul beállított hozzánk. Karikás szemekkel állt az ajtóban, Dorka a karjában aludt, Bence a lábánál toporgott.

– Anya… beszélhetnénk? – kérdezte halkan.

Beengedtem őket. Laci csak morogva bólintott feléjük.

A nappaliban leültünk. Zsófi letette Dorkát a kanapéra, majd rám nézett.

– Nem tudom tovább csinálni – suttogta. – Gábor egész nap otthon van vagy elmegy „dolgozni”, de pénzt sosem hoz haza. Minden rám marad. A gyerekek… az anyagiak… minden.

– Miért nem hagyod ott? – kérdezte Laci keményen.

Zsófi szeme megtelt könnyel.

– Mert szeretem… vagyis… szerettem. És mert félek egyedül maradni két gyerekkel. Meg mert… mindig azt mondtad, hogy a családot össze kell tartani.

Éreztem, ahogy összeszorul a torkom. Igen, ezt tanítottam neki egész életében: hogy a család mindennél fontosabb. De most úgy éreztem, csapdába ejtettem vele.

– Nézd, Zsófi – kezdtem óvatosan –, mi mindig itt leszünk neked. De nem akarjuk tovább támogatni Gábort is. Addig nem kapsz tőlünk pénzt, amíg ő ott van veled és nem változtat az életén.

Zsófi némán bólintott. Láttam rajta: összetört.

Aznap este Gábor is átjött. Dühösen rontott be hozzánk.

– Mit képzeltek magatokról? Hogy beszélhettek így Zsófival? Hogy meritek feltételekhez kötni a segítségeteket? – ordította.

Laci felállt elé.

– Amíg nem dolgozol rendesen és nem tartod el a családodat, addig ne várj tőlünk semmit! – mondta higgadtan.

Gábor csak legyintett és kiviharzott.

Hetek teltek el így. Zsófi egyre kevesebbet jelentkezett. Tudtam: büszkeségből nem kér segítséget. De azt is tudtam: szenved.

Egy este aztán csöngettek. Zsófi állt az ajtóban, két bőrönddel és két síró gyerekkel.

– Eljöttem tőle – mondta halkan. – Nem bírtam tovább.

Átöleltem őt. Mindketten sírtunk.

Azóta nálunk laknak. Zsófi próbál talpra állni, munkát keresni, közben Bencét óvodába hordja, Dorkát itthon neveljük együtt. Néha látom rajta: hiányzik neki Gábor. Máskor meg úgy érzem, végre felszabadult.

De minden este felteszem magamnak a kérdést: vajon jól tettem? Vajon tényleg segítettem neki ezzel az ultimátummal? Vagy csak még jobban összetörtem?

Ti mit tettetek volna a helyemben? Vajon tényleg csak így lehet megmenteni valakit attól, hogy teljesen elveszítse önmagát?