A Váratlan Vő: Egy Család Útja az Elfogadásig
– Na, ezt most komolyan gondolod, Anna? – Anyám hangja élesebben hasított át a konyhán, mint a kés a friss kenyéren. Ott álltam a régi, sárga csempék között, a kezem remegett a bögrével. Apám az ablaknál állt, szótlanul nézte a kertet, mintha abban keresné a választ.
– Igen, anya. Gáborral komolyan gondolom – mondtam halkan, de határozottan.
Anyám felsóhajtott. – Egy kamionsofőr? Anna, te mindig többre vágytál! Mi lesz veled egy ilyen ember mellett? Még csak egyetemre sem járt! És egész nap csak azt a hülye számítógépet nyomkodja…
A szívem összeszorult. Tudtam, hogy Gábor nem az a férjjelölt, akit anyám elképzelt nekem. Ő mindig azt akarta, hogy egy ügyvéd vagy orvos mellett éljek, valaki mellett, aki biztos jövőt adhat. De én Gábort szerettem – azt az embert, aki hajnalban indult útnak, hogy nekem virágot hozzon egy vidéki benzinkútról, aki este fáradtan is leült mellém beszélgetni, és aki a legapróbb dolgaimat is megjegyezte.
Aznap este Gábor is ott volt nálunk vacsorán. Anyám rideg udvariassággal kínálta meg levest, apám csak bólintott neki. A beszélgetés döcögött, mint egy régi Ikarus busz a kátyús úton.
– És… Gábor, mik a terveid a jövőre nézve? – kérdezte anyám, miközben a kanalat kavargatta.
Gábor zavartan mosolygott. – Szeretnék egyszer saját fuvarozó céget indítani. Most tanulom hozzá az alapokat…
Anyám felvonta a szemöldökét. – Hm. Az szép álom. De Anna diplomás lány…
Gábor rám nézett. A tekintetében ott volt minden: bizonytalanság, félelem és remény.
A vacsora után anyám félrehívott.
– Anna, kérlek… Gondold át még egyszer! Nem akarom, hogy boldogtalan légy.
– Anya, én boldog vagyok vele! Miért nem látod ezt?
– Mert félek! Félek, hogy csalódni fogsz…
Aznap este sírva feküdtem le. Gábor átölelt.
– Sajnálom, hogy miattam veszekedtek veled…
– Nem miattad van – suttogtam –, hanem miattuk.
A következő hetekben minden találkozás feszültséggel telt. Anyám minden alkalommal megpróbált lebeszélni Gáborról. Apám hallgatott, de láttam rajta: ő sem örül ennek a kapcsolatnak.
Aztán egy nap minden megváltozott.
Egy szombat reggel apám rosszul lett. Anyám pánikban hívott fel: – Anna! Apád nem kap levegőt! Segíts!
Gábor volt az első, aki odaért hozzánk. Nem gondolkodott: azonnal hívta a mentőket, közben apámat lefektette és beszélt hozzá, nyugtatta anyámat is. Mire én odaértem, már mindenki sírt – kivéve Gábort. Ő csendben tette a dolgát.
A kórházban derült ki: apámnak szívinfarktusa volt. Ha Gábor nem cselekszik ilyen gyorsan… talán már nem lenne velünk.
Anyám ott ült a váróban, könnyes szemmel nézett rám.
– Tévedtem – mondta halkan. – Gábor jó ember. Jobb ember, mint gondoltam.
Aznap este először ölelte meg Gábort.
A következő hónapokban minden megváltozott. Anyám és apám is közelebb kerültek Gáborhoz. Már nem csak „a kamionsofőr” volt – hanem az ember, aki megmentette apám életét, aki segített a kertben ásni tavasszal, aki együtt nevetett velünk egy vasárnapi ebéd után.
Persze voltak nehézségek is: Gábor sokat dolgozott, néha napokig úton volt. Anyám aggódott értem – vajon bírom-e majd ezt az életet? Néha én is kételkedtem magamban: elég erős vagyok-e ahhoz, hogy várjak rá? Hogy elfogadjam azt az életet, amit választottam?
Egy este anyám leült mellém a konyhában.
– Anna… Most már értem, miért szereted őt. De mondd el nekem: tényleg boldog vagy?
Ránéztem. Láttam rajta az őszinte aggodalmat és szeretetet.
– Igen, anya. Boldog vagyok. Mert ő mellettem van – még akkor is, ha fizikailag távol van.
Anyám elmosolyodott.
– Akkor én is boldog vagyok.
Most itt ülök az ablakban, nézem Gábort ahogy a kertben nevet apámmal. Anyám sütit süt nekünk vasárnapra. Néha még mindig eszembe jutnak azok a régi viták – de már nem fájnak annyira.
Vajon hányan ítélünk elsőre rosszul? Hányan engedjük meg magunknak azt a luxust, hogy igazán megismerjük a másikat? Ti mit tennétek az én helyemben?