A titok, ami mindent megváltoztatott – Egy budapesti fiú vallomása

– Hogy lehet, hogy sosem mondtad el? – kérdeztem Lillát remegő hangon, miközben a laptopja képernyőjén bámultam a bankszámla-egyenlegét. Az összeg annyira irreális volt számomra, mintha valami rossz vicc lenne.

A konyhában álltunk, a régi panelban, ahol minden reggel együtt ittuk a kávét, mielőtt elindultam volna a hajnali műszakba az élelmiszerboltba. Lilla csak állt ott, lehajtott fejjel, és nem szólt semmit.

– Nem akartam, hogy másképp nézz rám – suttogta végül. – Tudtam, hogy fontos neked az önállóságod…

A szívem hevesen vert. Az elmúlt három év minden pillanata lepörgött előttem: a közös séták a Margitszigeten, a hosszú beszélgetések a Duna-parton, amikor arról álmodoztunk, milyen lesz majd egyszer saját lakásunk. Mindig én fizettem a mozijegyet, még ha csak egy olcsó matinéra is futotta. Lilla sosem panaszkodott, sőt, mindig azt mondta, neki nem számítanak ezek a dolgok. Most viszont minden hazugságnak tűnt.

– Miért nem bíztál bennem? – kérdeztem halkan.

Lilla könnyes szemmel nézett rám. – Nem rólad szólt… Inkább magamról. Mindig azt éreztem, ha valaki megtudja, honnan jövök, rögtön másképp kezel. A volt barátaim mind kihasználtak…

– De én nem vagyok olyan! – csattantam fel. – Én tényleg szeretlek! De most úgy érzem, mintha sosem ismertem volna igazán azt a lányt, akivel együtt vagyok.

Aznap este nem tudtam aludni. A plafont bámultam a sötétben, miközben Lilla csendben sírt mellettem. Eszembe jutott anyám arca is: mennyit dolgozott egész életében, hogy nekem jobb legyen. Hányszor mondta: „Fiam, csak tisztességesen élj! Ne várj senkitől semmit!” És most itt vagyok: két munkahelyen robotolok, hogy ki tudjam fizetni a rezsit meg a testvérem egyetemi tandíját – miközben Lilla egész életében megtehette volna, hogy soha egy napot sem dolgozik.

Másnap reggel korán keltem. Lilla még aludt. A fürdőszobában néztem magam a tükörben: karikás szemek, fáradt arc. Vajon tényleg csak az anyagiak miatt érzem magam megalázva? Vagy inkább azért, mert úgy érzem, nem voltam elég fontos ahhoz, hogy beavasson az életének ebbe a részébe?

A munkahelyemen egész nap máshol jártak a gondolataim. A kollégám, Gábor odajött hozzám a raktárban:
– Mi van veled, Zoli? Olyan vagy ma, mint aki temetésre készül.
– Semmi… csak fáradt vagyok – hazudtam.
De Gábor nem hagyta annyiban:
– Tudod, ha valami bánt, jobb kiadni magadból.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon hányan élnek ebben az országban úgy, hogy titkolják egymás elől az igazságot? Hány párkapcsolatban van ott az a láthatatlan fal az anyagi különbségek miatt?

Otthon Lilla várt rám vacsorával. Próbált mosolyogni, de láttam rajta, mennyire feszült.
– Zoli… beszélhetnénk?
Leültem vele szemben.
– Sajnálom – kezdte. – Tudom, hogy megbántottalak. De szeretném, ha tudnád: soha nem akartam kihasználni téged. Azért dolgozom én is egy könyvesboltban, mert szeretem csinálni – nem azért, mert muszáj.
– De miért kellett eltitkolni? – kérdeztem újra.
– Mert féltem attól, hogy elveszítelek.

Hosszú csend következett. Aztán halkan megszólaltam:
– Most viszont úgy érzem, elvesztettem magamban valamit. A bizalmat…

Aznap este külön aludtunk. Napokig csak kerülgettük egymást. Anyámnak sem mertem elmondani semmit – tudtam, mit mondana: „Fiam, ha szereted azt a lányt, akkor fogadd el olyannak, amilyen.” De vajon képes vagyok-e erre? Vajon lehet-e újra bízni valakiben ilyen titok után?

Egy hét múlva Lilla elém állt:
– Zoli… eldöntötted már?
Néztem őt: ugyanaz a lány volt-e még számomra? Vagy már csak egy idegen?
Nem tudtam válaszolni.

Most itt ülök a szobámban és azon gondolkodom: vajon tényleg az anyagiak számítanak egy kapcsolatban? Vagy az őszinteség mindenek felett áll? Ti mit tennétek az én helyemben?