A süteményes doboz titka – Egy lopás, ami összekovácsolta a falut

– Hová tetted a pénzt, Zoli? – kérdezte Réka remegő hangon, miközben a süteményes asztal mögött álltunk a falu főterén. A nap már lemenőben volt, a hőség lassan enyhült, de a szívem hevesen vert.

– Ott volt a dobozban, esküszöm! – válaszoltam, miközben kétségbeesetten túrtam át a terítőt, hátha csak elcsúszott valahová. De tudtam, hogy nem így van. A pénz eltűnt. Az egész napi bevételünk, amit az állatmenhelynek szántunk.

Aznap reggel még minden olyan egyszerűnek tűnt. Anyu segített megsütni a túrós batyukat és a lekváros buktákat, apu pedig felállította nekünk az asztalt a templom előtt. Réka ragaszkodott hozzá, hogy minden sütemény mellé kis cetlit tegyünk: „Minden forint az állatmenhelyé!” A falu apraja-nagyja megállt nálunk; még Kati néni is vett egy szelet mákos bejglit, pedig cukorbeteg.

Aztán jött az a férfi. Magas volt, sötét baseballsapkában, és valahogy nem illett ide. Nem ismertem fel. Először csak nézelődött, majd hirtelen közelebb lépett, mintha kérdezni akarna valamit. Réka épp egy kislánynak adott vissza aprót, én pedig hátat fordítottam egy pillanatra, hogy újabb adag pogácsát hozzak elő. Mire visszanéztem, a férfi már eltűnt – és vele együtt a pénzes doboz is.

– Ez nem lehet igaz! – zokogta Réka. – Miért pont velünk történik ez?

Nem tudtam mit mondani. Csak álltam ott bénultan, miközben az emberek lassan körénk gyűltek. Először csak suttogtak, aztán valaki hangosan megkérdezte:

– Mi történt, gyerekek?

Elmondtuk. A hír futótűzként terjedt végig a falun. Pista bácsi, aki mindig mindent tudott mindenkiről, már telefonált is a rendőrségre. Kati néni átölelt minket, és azt mondta:

– Ne sírjatok! Majd mi segítünk!

De én csak dühös voltam. Dühös az idegenre, dühös magamra, amiért nem figyeltem jobban. És dühös Rékára is, mert úgy éreztem, ő is hibás – hiszen ő adta vissza az aprót, amikor elvitték a pénzt.

Otthon anyu próbált vigasztalni.

– Az emberek nem mind rosszak – mondta halkan. – Nézd meg, mennyien aggódnak értetek.

De én csak bámultam ki az ablakon. Apám viszont másképp látta:

– Ezért mondtam mindig, hogy ne bízzatok idegenekben! A világ nem jó hely.

Másnap reggel azonban valami egészen váratlan történt. Amikor kimentünk Rékával az udvarra, ott állt a polgármester és néhány szomszéd – kezükben süteményekkel és egy nagy befőttesüveggel.

– Úgy döntöttünk, újra kezdjük veletek! – mondta mosolyogva a polgármester. – Mindenki hozott valamit: süteményt, pénzt vagy csak jó szót.

A falu összegyűlt körülöttünk. Még azok is eljöttek, akikkel sosem beszélgettünk igazán: Marika néni a végéről, aki mindig morcos volt; Gábor bácsi, aki sosem mosolygott ránk. Most mind ott álltak és segítettek.

A rendőrök is kijöttek. Megkérdeztek minket mindenről: hogyan nézett ki a férfi, mit viselt, mikor tűnt el pontosan. Éreztem, hogy komolyan veszik az ügyet – de mégis leginkább az esett jól, hogy senki sem hibáztatott minket.

Az új süteményvásár még nagyobb siker lett. Az emberek többet adtak most: nemcsak pénzt, hanem időt és figyelmet is. Együtt nevettünk, beszélgettünk – mintha ez a lopás valami láthatatlan fonállal kötött volna össze minket.

Este Rékával megszámoltuk az új bevételt: több lett, mint amennyit eredetileg összegyűjtöttünk volna! Amikor átadtuk az állatmenhely vezetőjének, könnyek szöktek a szemébe.

– Nem is tudjátok, mennyit jelent ez nekünk – mondta meghatottan.

Otthon apu csendben ült le mellénk vacsoránál.

– Lehet, hogy tévedtem – mondta halkan. – Talán mégis van remény ebben a világban.

Aznap este sokáig nem tudtam elaludni. A sötétben hallgattam Réka lélegzetét az emeletes ágy felső részéről. Arra gondoltam: lehet, hogy egyetlen rossz ember el tud venni tőlünk valamit – de ha összefogunk, sokkal többet kaphatunk vissza.

Vajon ti mit tettetek volna a helyemben? Meg tudtok bocsátani annak, aki elvette tőletek azt, amiért keményen dolgoztatok? Vagy örökre haragban maradnátok?