A napló, ami tönkretette az életem – Egy titok napvilágra kerül

– Hogy tehetted ezt velem, Anna? – hallottam anyám remegő hangját a nappaliból, miközben a kezeiben tartotta azt a kinyomtatott lapot. A szívem a torkomban dobogott, és úgy éreztem, mintha minden levegő kiszorult volna a szobából. Nem tudtam megszólalni. Csak álltam ott, mint egy bűnös gyerek, akit rajtakaptak valami szörnyűségen.

A naplóm. Az én titkos naplóm, amit tizenhárom éves korom óta írtam, most ott hevert anyám kezében, vagy legalábbis egy részlete. Valaki – máig sem tudom ki – néhány napja elkezdte névtelenül kirakni az internetre a legmélyebb titkaimat. Olyan dolgokat, amiket soha senkinek nem mondtam el. Azt hittem, ha papírra vetem őket, könnyebb lesz elviselni. Most viszont mindenki tudott róluk.

Az első bejegyzés után még reménykedtem, hogy csak véletlen egybeesés. Talán valaki más is hasonlókat érzett. De amikor a harmadik részlet is megjelent – pontosan ugyanazokkal a szavakkal, amiket én írtam le –, már nem volt kétségem: valaki megtalálta a naplómat.

Az egész család feszültté vált. Apám nem szólt semmit, csak némán nézett rám vacsora közben. A húgom, Dóri, kerülte a tekintetemet. A barátaim közül többen is rám írtak: „Ez tényleg rólad szól?” „Jól vagy?” És én csak ültem a szobámban, és próbáltam visszaemlékezni, hol hagyhattam el azt az átkozott füzetet.

Az egyik bejegyzésben arról írtam, mennyire félek attól, hogy sosem leszek elég jó anyámnak. Hogy néha úgy érzem, mintha csak egy idegen lennék ebben a családban. Egy másikban arról vallottam, hogy szerelmes lettem a legjobb barátnőm bátyjába – akiről mindenki tudta, hogy problémás fiú. Ezeket most mind olvasta az egész iskola.

Egyik este Dóri bejött hozzám. Leült az ágyam szélére, és halkan megszólalt:
– Anna… te tényleg ezt gondolod rólunk?
Nem tudtam mit mondani. Csak bólintottam.
– Miért nem mondtad el?
– Mert féltem – suttogtam. – Mert azt hittem, ha kimondom hangosan, akkor még valóságosabb lesz.
Dóri csak ült mellettem, és halkan sírt.

A következő napokban mindenki rólam beszélt az iskolában. A folyosón összesúgtak mögöttem. A tanáraim furcsán néztek rám. Egyikük – Katalin néni – megállított a szünetben:
– Anna, ha beszélgetni szeretnél valakivel…
De én csak megráztam a fejem. Nem akartam beszélni senkivel.

Otthon egyre feszültebb lett a légkör. Anyám minden este próbált beszélgetni velem:
– Miért nem bíztál bennünk? Miért kellett mindent magadban tartanod?
De én nem tudtam válaszolni neki. Hogy mondhattam volna el neki mindazt, amitől én magam is féltem?

Aztán egy este apám bejött hozzám. Leült mellém az ágyra, és hosszú csend után megszólalt:
– Tudod, Anna… mindannyian hordozunk titkokat. De néha jobb lenne kimondani őket, mielőtt túl nagyra nőnek.
Ránéztem. A szemében ott volt az aggodalom és a szeretet is.
– Sajnálom – suttogtam.
– Nem kell bocsánatot kérned azért, amit érzel – mondta halkan.

Azon az éjszakán végre sírni tudtam. Nem csak magam miatt, hanem amiatt is, amit a családomnak okoztam.

A naplómat soha nem találtam meg. Azóta sem tudom, ki tette ezt velem. Talán valaki az iskolából? Egy régi barát? Vagy csak egy véletlen idegen? De egyvalamit megtanultam: a titkoknak ára van.

A családom lassan kezdett megbocsátani. Anyám már nem kérdezett annyit, de néha még mindig látom rajta a fájdalmat. Dóri újra beszélget velem, de már sosem leszünk olyanok, mint régen.

A barátaim közül néhányan eltávolodtak tőlem. Mások viszont közelebb kerültek hozzám – talán mert látták az igazi arcomat.

Most már tudom: nem lehet mindent papírra írni abban a reményben, hogy örökre titok marad. De azt is tudom: mindenki hordoz magában olyan dolgokat, amiket sosem merne kimondani.

Néha azon gondolkodom: vajon ha újrakezdhetném, elmondanám anyámnak mindazt, amit akkor csak leírni mertem? Vagy még mindig inkább egy naplóba zárnám a félelmeimet?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki elárulta a legmélyebb titkaitokat?