A mi kis óriásunk: Egy anya vallomása a másságról és a családi összetartásról

– Már megint néznek minket, Anikó – suttogta a férjem, Zoltán, miközben a játszótér szélén álltunk. A szemem sarkából láttam, ahogy két anyuka összesúg, miközben Gergő, a másfél éves kisfiam, épp akkorát lendített a hintán, mint a hároméves nővére, Lili.

Nem tudtam eldönteni, hogy szégyenkezzek vagy büszke legyek. Gergő már most magasabb volt, mint Lili. A játszótéren mindenki minket bámult, mintha valami furcsa cirkuszi mutatvány lennénk. Egyik nap egy idegen nő odalépett hozzám: – Hány éves a kisfiad? – kérdezte gyanakvóan. – Másfél – feleltem halkan. Láttam az arcán a hitetlenkedést. – Biztos? – kérdezett vissza. – Igen, biztos – mondtam, de belül összeszorult a szívem.

Otthon sem volt könnyebb. Anyósom, Margit néni, minden alkalommal megjegyezte: – Ez a gyerek nem normális. Vigyétek el orvoshoz! Mi lesz ebből később? Zoltán próbált közvetíteni: – Anya, hagyd már! Gergő egészséges, csak nagyobb a kelleténél. De Margit néni nem hagyta annyiban: – A faluban is beszélnek rólatok! Mindenki azt hiszi, valami baj van vele.

Éjszakánként sokszor sírtam csendben. Féltem attól, hogy Gergőnek valami komoly betegsége van, amit még nem vettek észre. Az orvosok szerint egészséges, csak genetikailag ilyen – mondták. De én nem tudtam nyugodni. Minden nap újabb és újabb cikkeket olvastam az interneten: hormonproblémák, növekedési rendellenességek… A félelem lassan felemésztett.

Lili is egyre furcsábban viselkedett. Egyik este odabújt hozzám és azt kérdezte: – Anya, miért mondják az óvodában, hogy Gergő óriás? Miért nevetnek rajta? Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem és azt suttogtam: – Az emberek néha félnek attól, ami más. De mi szeretjük Gergőt, igaz?

A férjemmel is egyre többet veszekedtünk. Ő próbált pozitív maradni: – Majd kinövi! Majd megszokják! De én nem tudtam elengedni a félelmeimet. Egy este kiborultam:
– Te nem érted! Neked könnyű! Téged nem néznek meg az utcán! Engem kérdezgetnek! Én érzem magam hibásnak!
– Nem vagy hibás! – mondta Zoltán dühösen. – Ez nem a te hibád!
De én akkor már sírtam.

A helyzet csak romlott, amikor Gergőt beírattuk bölcsődébe. Az első nap után hazafelé menet Lili halkan megszólalt:
– Anya, az egyik kisfiú azt mondta Gergőre, hogy szörnyeteg.
A szívem megszakadt. Otthon leültem Gergővel a földre és néztem őt: nagy kezei ügyetlenül markolták a játékautót, de az arca olyan ártatlan volt, mint bármelyik másik gyereké.

Egy este Zoltánnal leültünk beszélgetni.
– Szerinted mit csináljunk? – kérdeztem kétségbeesetten.
– Szerintem beszéljünk a bölcsőde vezetőjével. Talán segíthetnek nekünk.
Másnap bementem a bölcsibe és elmondtam mindent Katalin néninek.
– Tudom, hogy Gergő nagyobb a többieknél – mondtam remegő hangon –, de ő is csak egy kisgyerek.
Katalin néni kedvesen megsimogatta a vállam.
– Ne aggódjon, Anikó! Megbeszéljük a gyerekekkel, hogy mindenki más és ez így van jól.

Aznap este először éreztem egy kis reményt. Talán mégis lehet normális életünk.

De a faluban továbbra is pletykáltak rólunk. Egyik nap a boltban hallottam meg két asszony beszélgetését:
– Láttad azt az Anikót? Az a fia akkora, mint egy iskolás!
– Biztos valami baj van vele…
Hazamentem és bezárkóztam a fürdőszobába. Néztem magam a tükörben és azt kérdeztem magamtól: Vajon tényleg én rontottam el valamit? Vajon Gergő boldog lesz így?

Aztán történt valami váratlan. Egy nap Lili rajzolt egy képet az óvodában: ő maga és Gergő kézen fogva állnak egy hatalmas nap alatt. Az óvónéni megmutatta nekem:
– Nézze csak, Anikó! Lili azt mondta: „Az én öcsém óriás, de én szeretem őt.”
A könnyeim potyogtak. Rájöttem: talán tényleg csak az számít, hogy mi hogyan viszonyulunk egymáshoz.

Azóta próbálok kevésbé aggódni. Minden nap emlékeztetem magam: Gergő nem beteg, csak más. És ez rendben van.

De vajon tényleg el tudjuk fogadni egymást úgy, ahogy vagyunk? Vagy mindig lesz valaki, aki ujjal mutogat ránk?