A másik oldal: Egy anyós, akit sosem ismertem igazán

– Te vagy az a Zsófi? – kérdezte hidegen, amikor először beléptem a házába. A hangja pengeéles volt, a szemei végigmértek, mintha mérlegelné, elég jó vagyok-e a fiának. Ott álltam a küszöbön, a kabátomat szorongatva, és minden porcikámban éreztem: nem vagyok szívesen látott vendég.

A férjem – akkor még csak vőlegényem –, Gábor, csak vállat vont mögöttem. – Anyám mindig ilyen – suttogta a fülembe, de a hangjában volt valami feszültség, amit akkor még nem értettem.

Az első vacsora kínos csendben telt. Erzsébet néni – sosem tudtam anyának szólítani – minden mozdulatomat figyelte. Ha megszólaltam, csak bólintott vagy halkan helyeselt, de sosem mosolygott rám. Gábor viszont egyre ingerültebb lett, ahogy telt az este. Amikor Erzsébet megjegyezte, hogy „a hús kissé száraz lett”, Gábor hirtelen felcsattant:

– Mindig csak kritizálsz! Soha semmi nem jó neked!

Azt hittem, csak a szokásos anya-fia civódás. De ahogy múltak az évek, egyre inkább úgy éreztem, Erzsébet néni mindenért engem hibáztat. Ha Gábor későn ért haza, rám nézett vádlón. Ha a gyerekek betegek lettek, azt mondta: „Biztos nem öltöztetted fel őket rendesen.” Egy idő után már kerültem a találkozásokat. Gábor is egyre ritkábban hívta át az anyját.

Aztán jött az a nap, amikor meghalt az apósom. Erzsébet néni egyedül maradt a nagy házban. Gábor nem akart segíteni neki – „Megérdemli!” – mondta dühösen. Én viszont valami furcsa szánalmat éreztem iránta. Elmentem hozzá, hogy bevásároljak neki.

Az ajtót nyitva találtam. A konyhában ült, maga elé meredve. A keze remegett.

– Erzsébet néni… hoztam egy kis levest – mondtam halkan.

Felnézett rám, és először láttam könnyet a szemében.

– Nem kellett volna… – suttogta.

Leültem mellé. Sokáig hallgattunk. Aztán egyszer csak megszólalt:

– Tudod, Zsófi… Gábor sosem volt könnyű gyerek. Az apja kemény ember volt, de Gábor… ő mindig haragudott rám valamiért.

Meglepődtem. Mindig azt hittem, Gábor az áldozat ebben a kapcsolatban.

– Miért mondja ezt? – kérdeztem óvatosan.

– Mert… – elakadt a hangja –, mert mindig azt mondta nekem: „Te tetted tönkre az életem.” Már kiskorában is… Ha valami nem sikerült neki, engem hibáztatott. És én… én mindent megtettem érte. De sosem volt elég.

A hangja megtört volt. Láttam rajta az évek súlyát.

– Tudod, amikor hozzátok ment feleségül… azt hittem, végre boldog lesz. De ő csak még dühösebb lett rám. És te is… mindig úgy néztél rám, mint egy ellenségre.

Elszégyelltem magam. Tényleg így volt? Mindig csak Gábor oldalát láttam? Soha nem próbáltam megérteni Erzsébet nénit.

– Sajnálom – mondtam halkan.

Ő csak bólintott.

– Nem kell sajnálnod. Csak… néha jó lenne, ha valaki meghallgatna.

Attól a naptól kezdve hetente jártam hozzá. Eleinte csak segítettem a házimunkában, de lassan elkezdtünk beszélgetni. Mesélt a fiatalságáról, arról, hogyan szerette meg az urát, milyen nehéz volt egyedül nevelni Gábort, amikor az apja hónapokra elment dolgozni Németországba.

Egy este aztán kibukott belőle minden:

– Tudod, Zsófi… Gábor sokszor bántott engem. Nem fizikailag… de a szavaival… olyanokat mondott, amiket sosem felejtek el. Néha azt kívántam, bárcsak ne is lenne a fiam…

Ez megrázott. Otthon Gábor sosem beszélt erről. Mindig azt mondta: „Anyám tönkretette a gyerekkoromat.” Most viszont kezdtem érteni: mindketten sérültek voltak ebben a kapcsolatban.

Egyik este Gábor meglátta nálunk Erzsébet nénit.

– Mit keres itt? – kérdezte ridegen.

– Segítek neki – feleltem csendesen.

– Minek? Megérdemli! – kiabálta Gábor.

A gyerekek ijedten húzódtak hátrébb. Akkor döntöttem el: nem hagyom tovább ezt a gyűlöletet mérgezni a családunkat.

– Elég volt! – mondtam határozottan. – Nem akarom tovább hallgatni ezt a haragot! Te is szenvedtél, de ő is! Nem lehetne végre megbocsátani egymásnak?

Gábor csak nézett rám dühösen, majd kiviharzott a szobából.

Azóta sem beszélnek egymással. De én minden héten meglátogatom Erzsébet nénit. Néha együtt sírunk, néha nevetünk régi történeteken. Már nem érzem magam idegennek nála.

Sokszor gondolkodom: vajon hány családban van ez így? Hányan állunk vakon valaki oldalán anélkül, hogy ismernénk az igazságot?

Talán ha hamarabb megpróbáltam volna megérteni őt… más lenne most minden?

Mit gondoltok? Ti is voltatok már ilyen helyzetben? Meg lehet bocsátani ennyi év után?