A láthatatlan szív – Egy anya karácsonya
– Anya, hol a töltött káposzta? – kiáltotta be Dóri a nappaliból, miközben a tévében már ment a Reszkessetek, betörők! huszadik ismétlése. A hangja éles volt, türelmetlen, mintha csak egy pincért szólítana le egy zsúfolt étteremben.
Ott ültem a konyhaasztalnál, a kezem még remegett a forró lábas súlyától. A karácsonyi asztal már megterítve, minden a helyén: hófehér abrosz, nagymama régi porcelánja, gyertyák, amiket mindig én gyújtok meg. Mégis, mintha mindez nem számítana. Mintha én sem számítanék.
– Mindjárt viszem! – szóltam vissza, de a hangom elhalt a tévé zajában és a családi zsivajban. A férjem, Laci, épp a fiunkkal, Petivel vitatkozott arról, hogy ki nyeri idén a focibajnokságot. Az anyósom, Marika néni, a sarokban ült és halkan kritizálta az ünnepi terítéket: „Régen azért más volt ez a karácsony…”
Mindig is én voltam az, aki mindent kézben tartott. Én emlékeztem minden születésnapra, én vasaltam ki Laci ingeit, én szerveztem meg a családi nyaralásokat Balatonra vagy Egerbe. Én voltam az, aki csendben tűrte az anyós beszólásait és a gyerekek hisztijét. Én voltam az, aki sosem panaszkodott.
De most… most valami eltört bennem. Ahogy néztem a családomat – a férjemet, aki sosem kérdezi meg, hogy vagyok; a gyerekeimet, akik csak akkor keresnek, ha kell valami; az anyósomat, aki sosem elégedett –, rájöttem: láthatatlan lettem. Egy szellem a saját otthonomban.
– Anya, hol van már az a káposzta?! – Dóri hangja most már ingerültebb volt.
Felálltam, és remegő kézzel vittem ki az ételt. Letettem az asztalra. Senki sem nézett rám. Senki sem mondta: „Köszönöm.” Csak kanalazni kezdték, mintha magától került volna oda.
– Finom lett – mondta Laci félhangosan, de már a telefonját nyomkodta.
Aztán jöttek az ajándékok. Mindenki izgatottan bontogatta a csomagokat. Dóri új parfümöt kapott tőlem – amit hónapokig spóroltam –, Peti egy menő fejhallgatót. Laci egy új borotvát. Anyósomnak kötöttem egy sálat. Mindenki örült… vagy legalábbis úgy tett.
Én egy bögre teát kaptam Dóritól. „Anyának jó lesz ez is” – mondta nevetve. A bögrén egy felirat: „A világ legjobb anyukája.” Elmosolyodtam – de belül sírtam.
Este lett. A család elvonult: Dóri barátokhoz ment bulizni, Peti bezárkózott a szobájába játszani, Laci leült meccset nézni. Én maradtam a konyhában. Egyedül. A mosatlan edények között.
Leültem az asztalhoz. Néztem a gyertyák fényét. Eszembe jutottak a régi karácsonyok: amikor még kicsik voltak a gyerekek, amikor Laci még megölelt csak úgy, amikor Marika néni még segített főzni. Hol tűnt el mindez? Hol tűntem el én?
A könnyeim hangtalanul folytak végig az arcomon. Nem akartam sírni – hiszen erősnek kell lennem! Mindig is azt mondtam magamnak: „Még egy kicsit bírni kell. Még egy ünnep. Még egy mosoly.” De meddig lehet ezt csinálni?
Másnap reggel Dóri csak annyit mondott: – Anya, elfogyott a tej.
Felálltam az asztaltól. Ránéztem a lányomra – először igazán hosszú idő után.
– Tudod mit? Menj el te boltba. Ma pihenek.
Dóri meglepődött. Laci is rám nézett.
– Valami baj van? – kérdezte halkan.
– Nem tudom – feleltem őszintén –, talán csak elfáradtam abban, hogy mindig mindenkinek megfeleljek.
Csend lett. Először éreztem azt, hogy figyelnek rám.
Most itt ülök újra ennél az asztalnál és azon gondolkodom: vajon hány anya érzi magát így Magyarországon? Hányan vagyunk láthatatlanok? És vajon mikor vesszük végre észre egymást?