„A lányomnak hittem, de az esküvőjére sem hívott meg” – Egy mostohaanya vallomása
– Nem hiszem el, Anna! – remegő hangon álltam a konyhaasztalnál, a kezem szorosan a telefon köré fonódott. – Tényleg nem hívsz meg az esküvődre? Tizenhat éve vagyok melletted!
A vonal túlsó végén csend. Csak a lélegzetét hallottam, ahogy próbálja összeszedni magát. – Nem akarok erről beszélni, Ági – mondta végül halkan. – Kérlek, ne bonyolítsd tovább.
A szívem összeszorult. Hányszor mondtam már neki, hogy szeretem? Hányszor voltam ott, amikor lázas volt, amikor sírt, amikor az első szerelmi csalódásán ment keresztül? A férjem, Gábor első felesége, Judit már régen új életet kezdett egy másik férfival, Anna pedig nálunk nőtt fel. Én voltam az, aki minden reggel felkeltettem iskolába, én főztem rá, én segítettem neki a matek házival. És most? Most úgy érzem magam, mint egy idegen.
Aznap este Gábor is későn ért haza. Az arca fáradt volt, ahogy belépett a konyhába. – Beszéltél Annával? – kérdezte halkan.
– Igen – válaszoltam. – Nem hív meg minket az esküvőjére. Vagyis… engem biztosan nem.
Gábor sóhajtott. – Tudod, hogy mostanában mennyire eltávolodott tőlünk. Judit mindig próbálta visszacsábítani magához… Talán most sikerült neki.
– De miért? – fakadtam ki. – Mit tettem rosszul? Miért nem vagyok elég jó neki?
Gábor csak nézett rám szomorúan. – Nem tudom, Ági. Néha azt hiszem, sosem tudtad volna teljesen pótolni az anyját.
Aznap éjjel alig aludtam valamit. Az emlékek kavarogtak a fejemben: Anna első napja az óvodában, amikor sírva kapaszkodott belém; a közös sütések karácsony előtt; a veszekedések a kamaszkorában, amikor mindenért haragudott rám, de aztán mindig hozzám bújt este. Azt hittem, ezek mind jelentettek valamit.
Másnap reggel a postaládában ott volt az esküvői meghívó – de csak Gábornak címezve. A nevem sehol. A kezem remegett, ahogy kibontottam a borítékot. „Kedves Apa! Nagyon örülnék, ha eljönnél az esküvőmre. Szeretettel: Anna.” Semmi több.
A munkahelyemen is nehezen tudtam koncentrálni. A kolléganőm, Ildikó észrevette, hogy valami nincs rendben.
– Mi történt veled, Ági? Olyan sápadt vagy ma.
– Semmi… csak családi gondok – próbáltam elütni a dolgot.
– Tudod, hogy rám mindig számíthatsz – mondta kedvesen.
Hazafelé menet azon gondolkodtam, vajon más mostohaanyák is átélnek-e ilyet Magyarországon. Vajon hányan érzik magukat pótanyának egy életre, aztán egy nap mégis kiderül: sosem voltak igazán családtagok?
Este Gáborral leültünk beszélgetni.
– El kell menned az esküvőre – mondtam neki halkan.
– De nélküled? Nem lenne helyes.
– Anna a te lányod. Nem akarom, hogy miattam maradj távol tőle ezen a napon.
Gábor bólintott, de láttam rajta, hogy ő is szenved ettől az egésztől.
A következő napokban próbáltam elfoglalni magam: főztem, takarítottam, dolgoztam. De mindenhol Annát láttam: a gyerekkori rajzait a hűtőn, a régi fényképeket a nappaliban. Egyik este elővettem egy dobozt tele emlékekkel: Anna első cipője, egy levél tőle anyák napjára („Köszönöm Ági anyu, hogy mindig szeretsz!”), egy közös fényképünk a Balatonon.
Végül nem bírtam tovább: írtam Annának egy levelet.
„Drága Anna! Nem tudom pontosan, miért döntöttél úgy, hogy nem hívsz meg az esküvődre. Szeretném tudni, miben hibáztam. Ha valaha megbántottalak volna valamivel, kérlek bocsáss meg nekem. Tizenhat éve vagyok melletted jóban-rosszban. Mindig szeretni foglak, akárhogy is döntesz. Ági”
Nem kaptam választ.
Az esküvő napján Gábor csendben öltözött fel. Megöleltem őt az ajtóban.
– Mondd meg Annának… hogy boldog vagyok érte – suttogtam könnyeimmel küszködve.
Egész nap csak ültem otthon és néztem ki az ablakon. Hallgattam a szomszéd gyerekek nevetését az udvaron; eszembe jutottak azok az évek, amikor Anna is ilyen gondtalanul játszott nálunk.
Este Gábor hazajött. Fáradt volt és szomorú.
– Szép volt az esküvő? – kérdeztem halkan.
– Igen… de valami hiányzott – felelte csendesen.
Napokkal később Anna sem jelentkezett. A közös barátainktól hallottam csak híreket róla: boldog volt az új férjével, Judit pedig ott ült mellette az első sorban.
Azóta is minden nap felteszem magamnak a kérdést: Mit rontottam el? Lehet-e valaha igazi anyja valakinek úgy, hogy nem te szülted? Vagy örökre csak pótanya maradsz?
Talán sosem kapok választ ezekre a kérdésekre… De ti mit gondoltok? Lehet egy mostohaanya igazi anya? Vagy mindig kívülálló marad?