A konyhaasztalnál összetört világom – Harminc év házasság után

– Miért? – kérdeztem, miközben a kezem remegett a kávéscsésze felett. A konyhaasztalnál ültünk, ahol harminc év alatt annyi mindent megbeszéltünk már: gyerekek iskolai gondjait, anyagi nehézségeket, nyaralási terveket. Most viszont minden szó idegenül csengett. László, a férjem, nem nézett rám. A tekintete a terítő mintáját követte, mintha ott keresné a választ.

– Nem tudom… – suttogta végül. – Egyszerűen csak… elvesztem.

A szívem összeszorult. Nem az fájt a legjobban, hogy megcsalt. Hanem az, hogy harminc év után sem tudom, ki ül velem szemben. Hogy miért nem voltam elég. Hogy miért nem mondta el korábban, ha baj volt.

Aznap este már nem szóltunk egymáshoz. A gyerekeink – Gergő és Zsófi – már rég kirepültek, csak a kutya feküdt csendben az asztal alatt. A lakásban furcsa, idegen csend honolt. Próbáltam visszaemlékezni az elmúlt évekre: mikor kezdett el minden megváltozni? Talán amikor László egyre többet dolgozott? Vagy amikor én is belefáradtam a mindennapokba, és csak a rutin maradt?

Másnap reggel László már korán elment otthonról. Egyedül maradtam a gondolataimmal. Felhívtam Zsófit, de nem tudtam neki elmondani az igazat. Csak annyit mondtam: „Kicsim, minden rendben van?” Ő nevetve mesélt az unokám első lépéseiről, én pedig próbáltam nem sírni.

A következő napokban László kerülte a tekintetemet. Este későn jött haza, reggel korán ment el. Egy este azonban hirtelen leült mellém a kanapéra.

– Sajnálom, Anna – mondta halkan. – Nem akartalak bántani.

– Akkor miért tetted? – kérdeztem újra.

– Nem tudom… Olyan üresnek éreztem magam. Mintha eltűnt volna belőlem minden öröm. És amikor Eszter…

– Eszter? – szinte kiáltottam.

– Igen… A munkahelyen ismertem meg. Nem terveztem semmit. Csak… megtörtént.

A nevét hallva mintha gyomorszájon vágtak volna. Eszter – a kolléganője, akiről néha mesélt, de sosem gondoltam volna…

Aznap este nem aludtam. A plafont bámultam, és azon gondolkodtam: hol rontottuk el? Miért nem vettem észre semmit? Vagy csak nem akartam látni?

A következő hetekben minden megváltozott. A barátnőim próbáltak vigasztalni – „Ez manapság már szinte mindenkivel megesik” –, de engem ez nem nyugtatott meg. Anyám azt mondta: „Tarts ki! Egy házasságban vannak hullámvölgyek.” De én már nem voltam biztos benne, hogy ezt akarom.

Egyik este Gergő váratlanul beállított hozzánk.

– Anya, mi történt? – kérdezte aggódva. – Apa furcsán viselkedik.

Nem bírtam tovább magamban tartani.

– Megcsalt – mondtam ki végül halkan.

Gergő arca eltorzult a dühtől.

– Hogy tehette ezt veled?!

– Nem tudom… De most nem akarok erről beszélni.

Aznap este Gergő és László összevesztek. Kiabálás hallatszott a nappaliból:

– Hogy lehettél ilyen felelőtlen?! Anyát tönkretetted!

– Felnőttek vagyunk mindannyian! – vágott vissza László.

Én csak ültem a konyhában, és sírtam. Úgy éreztem, minden szétesik körülöttem: a családom, az életem, a múltam.

Aztán egy reggel úgy keltem fel, hogy eldöntöttem: nem hagyom magam teljesen elveszni ebben a fájdalomban. Elmentem sétálni a közeli parkba. Leültem egy padra, és néztem az embereket: fiatal párok kézen fogva sétáltak, idősek beszélgettek a padokon. Eszembe jutottak azok az évek, amikor még minden olyan egyszerűnek tűnt.

Elkezdtem írni egy naplót. Leírtam minden érzésemet: haragot, csalódottságot, félelmet és reményt is. Próbáltam újra megtalálni önmagamat – azt az Annát, aki nem csak feleség és anya volt, hanem egy önálló ember is.

László néhány hét múlva elköltözött Eszterhez. A lakás hirtelen túl nagy lett rám. De valahol mélyen éreztem: most először vagyok igazán önmagam.

A gyerekeim gyakran meglátogattak. Zsófi egyszer azt mondta:

– Anya, büszke vagyok rád, hogy ilyen erős vagy.

Nem éreztem magam erősnek. De minden nap egy kicsit könnyebb lett.

Most itt ülök ugyanannál a konyhaasztalnál, ahol minden összetört – de már nem félek annyira a jövőtől. Talán egyszer újra bízni fogok valakiben. Talán egyszer újra boldog leszek.

De vajon tényleg lehet-e újrakezdeni ennyi év után? Ti mit tennétek a helyemben?