A kocsi fontosabb, mint az unoka? – Egy anya vallomása a családi harcról

– Nem megyünk sehova ebben az esőben, főleg nem a város másik végére! – csattant fel anyósom, Ilona néni, miközben a telefonban hallgattam a hangját. – Most vettük ezt a szép új Suzukit, nem fogom összesarazni az alját egy ilyen időben. Majd jövő héten, ha jobb idő lesz.

A kezem remegett, ahogy letettem a telefont. A konyhában álltam, a kisfiam, Marci éppen a járókában játszott, és minden másodpercben rám nézett, mintha érezné, hogy valami nincs rendben. A férjem, Gábor, épp a fürdőszobában volt, de tudtam, hogy ha elmondom neki, újabb vita lesz belőle. Már hetek óta próbáltam rávenni az anyósomat és apósomat, hogy jöjjenek el hozzánk végre megnézni Marcit. Három hónapos volt már, és összesen kétszer látták.

– Miért nem jönnek? – kérdezte Gábor később, amikor elmeséltem neki a beszélgetést.
– Azt mondják, félnek, hogy összekoszolódik az autójuk – válaszoltam halkan.
Gábor arca elvörösödött.
– Ez most komoly? Az unokájukról van szó! – kiáltotta.
– Tudom… – suttogtam.

Aznap este nem tudtam aludni. Forgolódtam az ágyban, miközben Gábor halkan hortyogott mellettem. Az járt a fejemben: vajon tényleg ennyit érünk nekik? Egy autó többet jelent számukra, mint a saját unokájuk? Vagy csak kifogásokat keresnek?

Másnap reggel Gábor felhívta az anyját.
– Anya, Marci már három hónapos. Nem hiányzik nektek? – kérdezte feszülten.
– Persze, hogy hiányzik, de hát tudod, milyen drága volt ez az autó! Nem akarjuk rögtön tönkretenni – magyarázkodott Ilona néni.
– De hát csak húsz perc az út! – fakadt ki Gábor.
– Majd ha jobb idő lesz… – ismételte anyósom.

A beszélgetés után Gábor dühösen csapta le a telefont.
– Mindig is ilyenek voltak – mondta keserűen. – Apám is csak a dolgait szereti igazán. Emlékszem, gyerekkoromban is többet törődött a Ladájával, mint velem.

A szavai belém martak. Vajon én is ilyen leszek majd? Vajon Marci egyszer majd ugyanígy fog rám gondolni?

A következő héten próbáltam elterelni a gondolataimat: főztem, takarítottam, játszottam Marcival. De minden alkalommal, amikor megláttam egy autót az ablakból, összeszorult a szívem. Miért ilyen nehéz ez? Miért nem lehet egyszerűen szeretni egymást?

Egyik este váratlanul csörgött a telefonom. Anyósom volt az.
– Szia, Zsuzsa! – szólt bele feszengve. – Gondoltuk, átugrunk holnap délután… Ha nem esik az eső.
– Rendben – válaszoltam gépiesen.

Egész éjjel azon gondolkodtam: vajon tényleg eljönnek? Vagy megint találnak valami kifogást?

Másnap reggel Gábor izgatottan készítette elő Marcit. Én sütöttem egy kis pogácsát, rendet raktam a lakásban. Délután háromkor azonban üzenet érkezett: „Sajnáljuk, de most mégsem tudunk menni. Valami furcsa hangot hallottunk a kocsiból. Majd máskor!”

Gábor dühösen dobta le a telefonját.
– Ez már nevetséges! – kiáltotta. – Nem hiszem el!

Én csak ültem a kanapén és sírtam. Marci odakúszott hozzám és megfogta a kezem. Ránéztem és elmosolyodtam – ő legalább itt van nekem.

Aznap este hosszú levelet írtam anyósomnak. Leírtam benne mindent: hogy mennyire fáj nekem ez az egész helyzet; hogy Marci nem lesz mindig ilyen kicsi; hogy minden pillanat számít; hogy egy autó soha nem fogja visszaadni azt az időt, amit most elveszítenek.

Nem válaszoltak rá napokig. Már azt hittem, soha nem is fognak.

Aztán egy hét múlva váratlanul becsöngettek hozzánk. Ilona néni és apósom álltak az ajtóban, kezükben egy kis játékautóval és egy csokor virággal.
– Sajnáljuk… – mondta anyósom halkan. – Talán tényleg túlzásba vittük ezt az autó-dolgot.

Marci boldogan kacagott, amikor meglátta őket. Gábor csak némán bólintott. Én pedig próbáltam elhinni, hogy talán mostantól minden más lesz.

De vajon tényleg képesek vagyunk változni? Vagy mindig lesz valami tárgy vagy kifogás, ami fontosabb lesz egymásnál?

„Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani azt, ha valaki inkább egy autót választ a család helyett?”