A kék Suzuki titka – Egy elúszott autó és egy család titkai a Margit hídnál

– Te normális vagy, Dávid? – kiabált rám anyám a telefonban, miközben a Duna partján álltam, a Margit híd alatt. – Hányszor mondtam már, hogy ott nem lehet parkolni? Ott mindig jön az ár!

A hangja visszhangzott a fejemben, ahogy a szakadó esőben bámultam azt a helyet, ahol még két órája is ott állt a kék Suzukim. Most már csak a víz fodrozódott, és néhány olajfolt úszott a felszínen. A szívem hevesen vert, mintha minden egyes dobbanással azt akarná mondani: „Megmondtam!”

Nem tudtam mit felelni anyámnak. Csak álltam ott, kezemben a kulccsal, ami már semmit sem nyitott. Aztán letettem a telefont, és leültem a vizes padra. A fejembe hasított: nem csak az autót veszítettem el. A csomagtartóban ott volt apám régi naplója is – az egyetlen dolog, amit sosem akartam, hogy más megtaláljon.

Aznap reggel még minden olyan egyszerűnek tűnt. Azt hittem, csak gyorsan beugrom a közeli kisboltba, veszek egy üveg bort, mert ma este végre leülünk beszélgetni Annával, a húgommal. Már hónapok óta nem beszéltünk rendesen. Mióta apánk meghalt, mindenki csak magának él. Anyám folyton dolgozik, Anna pedig vidékre költözött. Én meg itt maradtam Budapesten, egyedül, egy kék Suzukival és egy rakás kimondatlan szóval.

A boltban hosszú volt a sor. Mire visszaértem, már láttam, hogy baj van. A Duna vize gyorsan emelkedett – aznapra árhullámot jósoltak, de ki gondolta volna, hogy ilyen hamar eléri a partot? Az autóm félig már vízben állt. Futottam, de mire odaértem, már késő volt. Egy pillanat alatt elragadta a sodrás.

A rendőrök hamar megjelentek. Egyikük – egy magas, szigorú tekintetű férfi – odalépett hozzám.

– Maga parkolta le itt az autóját? – kérdezte.

Bólintottam.

– Tudja, hogy ez tiltott terület? – folytatta.

– Tudom… csak pár percre… – próbáltam magyarázkodni.

– Mindig ezt mondják – legyintett. – Most viszont nem csak szabálysértésről van szó. Az autója veszélyezteti a hajóforgalmat is. Feljelentést kell tennünk.

A gyomrom összeszorult. Nem csak a bírság miatt aggódtam. Hanem amiatt is, hogy mi lesz apám naplójával. Az utolsó emlékem róla – és az utolsó titka is – most valahol a Duna fenekén hever.

Este otthon anyám újra felhívott.

– Mi lesz most veled? Hogy fogsz dolgozni járni? És mi lesz azzal a naplóval? – kérdezte aggódva.

– Nem tudom… – suttogtam.

Anna is felhívott később.

– Hallottam, mi történt. Sajnálom… De talán jobb is így – mondta halkan.

– Hogy érted ezt? – kérdeztem értetlenül.

– Az a napló… mindig csak bajt hozott ránk. Apánk titkai… talán jobb lenne végre elengedni őket.

De én nem tudtam elengedni. Az éjszaka közepén újra lementem a partra. A víz már visszahúzódott valamennyire, de az autómnak nyoma sem volt. Csak egy régi fényképet találtam a sárban: apám fiatalon, anyámmal a Margit-szigeten. A hátulján egy kézzel írt üzenet: „Ne félj az igazságtól!”

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg jobb lenne elengedni mindent? Vagy harcolni kellene az igazságért, még akkor is, ha fájdalmas?

Másnap reggel anyám beállított hozzám egy termosz kávéval és egy régi kulccsal.

– Ez apád régi garázsának kulcsa – mondta csendesen. – Talán ott még találsz valamit…

Elmentem hát oda. A garázsban poros dobozok között megtaláltam apám második naplóját – sosem tudtam róla. Olvasni kezdtem: benne volt minden titok, minden fájdalom és minden szeretet, amit apám valaha érzett irántunk.

Aznap este Annával és anyámmal leültünk együtt olvasni. Sírva-nevetve beszélgettünk végre arról, amit évekig elhallgattunk egymás elől.

Most itt ülök az ablakban, nézem a Dunát és azon gondolkodom: vajon tényleg minden veszteség hozhat valami újat? Vagy csak magunkat áltatjuk ezzel?

„Ti mit tennétek a helyemben? Elengednétek a múltat vagy harcolnátok érte?”