A kapzsiság ára: Miért nem ismerhetik meg a szüleim az unokáikat?

– Nem fogod elvenni azt a pénzt, Ilona! – apám hangja úgy hasított át a konyhán, mint egy ostorcsapás. Anyám remegett, kezében a boríték, amit nagyapám adott neki. Hatéves voltam, a konyhaasztal alatt kuporogtam, és azt hittem, mindjárt összedől a világ.

A családunk mindig nagy volt: anyám, apám, én, a húgom, Eszter, nagyszüleim, sőt néha még nagybátyám is nálunk lakott. Együtt ettünk, nevettünk, veszekedtünk – de minden este egy asztalnál ültünk. Anyám sosem járt egyetemre, apám viszont mindig büszkén hangoztatta, hogy ő diplomás. Gyakran hallottam tőle: „Ha te is tanultál volna, Ilona, most nem itt tartanánk.” Anyám ilyenkor csak lehajtotta a fejét.

Azon az estén minden megváltozott. Nagyapám eladta a régi telket a Balaton mellett, és az árából mindenkinek adott volna egy kis részt. Anyámnak is járt volna belőle, de apám szerint „az a pénz nem nekünk való”. A vita egyre hevesebb lett. – Ez a te családod pénze! – kiabált apám. – Nem fogom hagyni, hogy befolyásoljanak! – Anyám sírt. Nagyapám csendben ült, csak néha nézett rám, mintha bocsánatot kérne a szemével.

Aznap éjjel anyám összepakolt néhány ruhát, magához vett engem és Esztert, és elmentünk. Apám nem állított meg minket. A következő hónapokban albérletből albérletbe költöztünk. Anyám kétkezi munkát vállalt: takarított, időseket ápolt, mindent megtett értünk. Én pedig minden este azt kérdeztem magamtól: miért kellett ennek így lennie?

Az évek teltek. Apámmal ritkán találkoztunk. Ha mégis, mindig feszültség volt köztünk. Ő újra megnősült, lett két fia. Mi pedig anyámmal és Eszterrel próbáltunk boldogulni. Anyám sosem panaszkodott, de láttam rajta: összetört benne valami azon az estén.

Tizenhat évesen kaptam először levelet apámtól. „Sajnálom” – írta. „Tudom, hibáztam.” De én nem tudtam megbocsátani neki. Hogy is tudtam volna? Elvette tőlünk a családot, az otthonunkat – mindezt néhány forint miatt.

Az egyetem után Budapestre költöztem. Ott ismertem meg Gábort. Ő volt az első férfi az életemben, aki nem akart irányítani vagy megalázni. Szeretett úgy, ahogy vagyok. Hamarosan összeházasodtunk, és megszületett a kisfiunk, Marci.

Anyám ott volt velünk minden fontos pillanatban: az esküvőn, Marci születésénél, az első karácsonyon. Apámról sosem beszéltünk. Néha Eszter említette: „Talán egyszer meg kéne bocsátanod neki.” De én csak megráztam a fejem.

Egy nap csörgött a telefonom. Ismeretlen szám volt. Felvettem – apám volt az. – Szeretnék találkozni veled – mondta halkan. – Szeretném látni az unokámat.

A szívem hevesen vert. Annyi év után most először hallottam őszinte bűntudatot a hangjában. – Késő – mondtam neki. – Túl sok mindent vettél el tőlünk.

Aznap este sokáig sírtam Gábor vállán. Vajon helyesen döntöttem? Megérdemli-e valaki az örök büntetést? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be?

Azóta sem találkoztunk apámmal. Anyám már idős, de még mindig velünk él. Néha látom rajta: szeretné rendezni a múltat. De én még mindig haragszom.

Vajon képes leszek valaha megbocsátani? Vagy örökre elválaszt minket a kapzsiság árnyéka? Ti mit tennétek a helyemben?