A horizonton túl: Egy bátor vidéki fiú és a városi lány szíve – egy élet története családi harcokkal, álmokkal és választásokkal

– Nem fogod elvenni azt a lányt, amíg én ebben a házban élek! – ordította apám, miközben az asztalra csapott, hogy még a porcelán csészék is összekoccantak. Anyám csak némán sírt, a konyha sarkában törölgette a kezét a kötényébe. Én ott álltam, húszévesen, ökölbe szorított kézzel, és úgy éreztem, mintha minden levegő kiszorult volna a tüdőmből.

A nevem Tóth Gergő. Egy alföldi faluban nőttem fel, ahol mindenki ismer mindenkit, ahol a pletyka gyorsabban terjed, mint a szél. Az én családom mindig is büszke volt arra, hogy földművesek vagyunk. Apám szerint a város csak elveszi az ember lelkét. De én másra vágytam. Mindig is vonzott Budapest zaja, az egyetemek, az álmok – és persze Anna.

Annát egy nyári táborban ismertem meg, amikor tizenhét voltam. Ő volt az első lány, aki igazán megértett. Nevetett a vicceimen, nem nézett le azért, mert vidéki vagyok. Budapesten élt, az anyja tanárnő volt, az apja mérnök. Az első pillanattól kezdve tudtam: ő az én horizontom.

De a mi szerelmünk sosem volt egyszerű. Amikor először hazahoztam Annát, apám végigmérte, mintha valami idegen lényt látna. – Mit keres egy pesti lány itt? – kérdezte gyanakodva. Anna mosolygott, próbált kedves lenni, de apám rideg maradt.

Az igazi baj akkor kezdődött, amikor bejelentettem: felvettek az ELTE-re. Anna már ott tanult, és én is oda akartam menni. Apám dühöngött: – A földet ki fogja művelni? A családodat is eldobod egy lányért? – kérdezte keserűen.

Anyám próbált közvetíteni. Egy este odajött hozzám: – Gergő, apád fél. Attól tart, hogy elveszít téged. De ha boldog vagy Annával… talán idővel megbékél.

Azt hittem, igaza lesz. De nem így történt.

Az első év Budapesten maga volt a káosz. Egy kis albérletben laktunk Annával és két másik diákkal, Zsófival és Balázzsal. A pénzünk alig volt elég kajára és bérletre. Anna szülei néha segítettek, de én büszke voltam: nem akartam elfogadni semmit. Inkább éjszakánként pizzát szállítottam ki.

A családommal egyre ritkábban beszéltem. Apám egyszer sem hívott fel. Anyám néha írt egy-egy üzenetet: „Vigyázz magadra!” De tudtam, hogy otthon minden nap rólam vitatkoznak.

Egy karácsonykor hazamentünk Annával. A falu összes asszonya minket bámult a templomban. A nagynéném odasúgta anyámnak: – Mit keres ez a pesti liba itt? – Anna hallotta. Láttam rajta, hogy fáj neki.

Vacsora közben apám megint nekem esett:
– Mit gondolsz, meddig tart ez? A városi élet? A szerelem? Majd ha elfogy a pénz, visszakúszol ide!
– Nem kúszom vissza sehova! – vágtam vissza dühösen. – Én választottam ezt az életet!
– És minket is eldobtál érte! – csattant fel apám.

Anna ekkor felállt az asztaltól:
– Bocsánatot kérek…
Kiment a verandára. Utána mentem.
– Sajnálom – mondtam halkan.
– Nem neked kell bocsánatot kérned – suttogta könnyes szemmel. – De félek… félek attól, hogy miattam szakadsz el mindentől.
– Te vagy az egyetlen biztos pontom – feleltem.

Aznap este anyám bejött hozzánk a régi gyerekszobámba.
– Gergő… apád makacs ember. De szeret téged. Csak nem tudja kimutatni.
– Én is szeretem őt… de nem akarok úgy élni, mint ő! Nem akarok haragban lenni vele egész életemben!
Anyám csak sírt.

A következő évben Anna teherbe esett. Amikor ezt megtudta apám, teljesen kiborult:
– Egy pesti unoka? Itt? Vagy ott? Mi lesz ebből?
Anyám viszont örült: – Végre lesz kinek mesélnem a régi történeteket!

Anna szülei sem fogadták könnyen a hírt:
– Gergőnek nincs rendes állása! Hogy fogtok így megélni?
Anna kiabált velük:
– Mi majd megoldjuk! Nem kell mindig mindent pénzben mérni!

A két család között egyre nőtt a feszültség. Mi pedig középen rekedtünk.

A kisfiunk, Marci megszületése után minden megváltozott. Anna depressziós lett; egész nap sírt vagy csak bámult maga elé. Én dolgoztam reggeltől estig: előbb pizzafutárként, aztán egy raktárban pakoltam dobozokat. Alig láttuk egymást.

Egy este Anna kiborult:
– Nem bírom tovább! Egyedül vagyok ebben az egészben! Te csak dolgozol! Nekem nincs itt senkim!
– Nekem sincs! – ordítottam vissza. – Én is elvesztettem mindent!
Marci felébredt és sírni kezdett.
Anna zokogva rohant ki a lakásból.

Aznap éjjel nem jött haza. Hajnalban hívtam fel anyámat:
– Anya… Anna eltűnt.
Anyám csak annyit mondott:
– Gergő… gyere haza Marcival. Majd mi segítünk.

Hazamentem a faluba Marcival. Apám először rám sem nézett. Anyám ölelt át mindkettőnket.
– Majd rendbe jön minden…

Két hét múlva Anna visszajött Budapestről.
– Sajnálom… csak ki kellett szakadnom innen – mondta halkan.
Apám ekkor először szólt hozzá normálisan:
– Tudod… én sem vagyok tökéletes apa. De ha már itt vagy… maradj velünk egy kicsit.
Anna bólintott.

Az elkövetkező hónapokban lassan elkezdtek oldódni a sebek. Apám megtanította Annát lekvárt főzni; Anna megtanította apámat e-mailt írni az unokájának (aki még csak gügyögött). Néha még együtt is nevettek valamin.

De sosem lettünk igazi család. Mindig ott volt valami kimondatlan feszültség: hogy én elmentem; hogy Anna „idegen”; hogy Marci két világ között nő fel.

Most harminc vagyok. Marci már iskolás; Anna visszament dolgozni Budapestre, én pedig ingázom hétvégenként a falu és a főváros között. Apám már öreg; néha azt mondja:
– Talán igazad volt… talán több van az életben, mint amit én hittem.
De aztán hozzáteszi:
– De azért jó lenne, ha Marci megtanulná becsülni ezt a földet is.

Néha azon gondolkodom: lehet-e két világ között igazán otthonra lelni? Vagy örökké választani kell?

Ti mit gondoltok? Lehet-e úgy boldognak lenni, hogy közben mindkét világot magunkban hordozzuk? Vagy végül mindig döntenünk kell?