A ház, amit építettem – és a lányom, aki kizárt belőle

– Anya, kérlek… ne nehezítsd meg! – Zsuzsa hangja remegett az ajtó mögött. A kulcs már a zárban volt, én pedig a hideg előszobában álltam, kezemben egyetlen bőrönddel. A szívem úgy vert, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból.

Nem tudom, mikor történt meg ez a törés köztünk. Talán amikor apja meghalt, és minden teher rám szakadt. Talán amikor Zsuzsa kamaszodni kezdett, és egyre gyakrabban vágta a fejemhez: „Te ezt nem érted, anya!” De én mindig azt hittem, hogy ha mindent odaadok neki – az időmet, a szeretetemet, a házat, amit két kezemmel építettem fel –, akkor majd egyszer visszakapom tőle azt a törődést, amire öreg napjaimon szükségem lesz.

Most viszont itt állok, hatvanhárom évesen, egyetlen gyermekem ajtaján kívül. A házban, amit én terveztem, én festettem ki minden falat, én ültettem a kertbe az orgonabokrokat. És most Zsuzsa azt mondja: „Anya, kérlek… menj el.”

– Zsuzsa! – próbáltam halkan szólni. – Ez az otthonom…

– Tudom – vágott közbe. – De nekem is kell tér. Szükségem van rá. Nem bírom tovább ezt a feszültséget.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Eszembe jutottak azok az évek, amikor Zsuzsa beteg volt, és éjszakákon át virrasztottam mellette. Amikor az első szerelmi csalódás után órákig öleltem a konyhában. Amikor az első fizetéséből vett nekem egy csokor tulipánt – akkor még azt hittem, minden rendben lesz.

De valami megváltozott. Talán én lettem túl szigorú. Talán túl sokat vártam el tőle. Vagy csak egyszerűen elfáradtunk egymásban.

Az utóbbi hónapokban egyre többet veszekedtünk. Zsuzsa harmincnégy évesen még mindig nem találta meg a helyét az életben. Hol egy új munkahelyen próbált szerencsét, hol egy új barátot hozott haza. Mindig tele volt álmokkal és csalódásokkal. Én pedig aggódtam érte – talán túlságosan is.

– Nem akarom, hogy így legyen! – kiáltottam át az ajtón. – Én csak segíteni akartam neked!

– Tudom! – felelte sírva. – De már nem tudsz! Felnőtt vagyok! Saját életem akarom élni!

A szomszéd néni, Margit néni kukucskált ki az ablakon. Láttam rajta a sajnálatot – vagy talán csak kíváncsiság volt? Ebben a kisvárosban mindenki mindent tud mindenkiről.

Aztán kinyílt az ajtó. Zsuzsa ott állt előttem, vörös szemekkel.

– Anya… kérlek… menj el most egy időre. Majd kereslek. Csak… most nem megy.

Nem szóltam semmit. Elindultam lefelé a lépcsőn. A bőröndöm kerekei hangosan zörögtek a járólapon. Minden lépésnél úgy éreztem, mintha egy darabot hagynék magamból hátra.

Az utcán hideg szél fújt. A buszmegálló felé indultam, de fogalmam sem volt, hová megyek majd tovább. A testvéremékhez? Régi barátnőmhöz? Vagy csak beülök egy parkba és várok estig?

Ahogy mentem, eszembe jutottak anyám szavai: „Ne add oda soha a házat teljesen! Tartsd meg magadnak a kulcsot!” De én nem hallgattam rá. Mindent Zsuzsára írtam – hiszen ő az egyetlen gyermekem.

Az első este egy olcsó panzióban húztam meg magam. A szoba hideg volt és idegen. Az ablakon át néztem a sötét utcát, és azon gondolkodtam: vajon tényleg ennyire elrontottam volna mindent?

Másnap reggel felhívott a húgom.

– Mariann! Mi történt? Margit néni mondta…

– Semmi különös – próbáltam erősnek tűnni. – Csak… Zsuzsa most egyedül akar lenni.

– Gyere hozzánk pár napra! Ne maradj ott egyedül!

Elfogadtam a meghívást. A húgom családja melegszívűen fogadott, de minden este sírva aludtam el. Hiányzott a házam illata, a kertben virágzó orgona, még Zsuzsa is – minden hibájával együtt.

Egy hét múlva kaptam tőle egy üzenetet: „Anya, beszélhetünk?”

Remegő kézzel hívtam vissza.

– Sajnálom – mondta halkan. – Nem akartalak megbántani… Csak… úgy éreztem, megfulladok ebben az egészben.

– Értem – feleltem csendesen. – De mi lesz most?

– Nem tudom… Talán jó lenne, ha külön laknánk egy ideig. Segítek albérletet keresni neked… vagy ha akarod, visszajöhetsz pár napra, amíg megoldjuk.

Nem tudtam mit mondani. Egy anya sosem gondolja azt, hogy egyszer majd idegen lesz saját gyermeke otthonában.

Végül úgy döntöttem: keresek magamnak egy kis lakást a város másik végén. Zsuzsa segített költözni; csendben pakoltuk be a dobozokat az autóba. Néha egymásra néztünk – mindketten tudtuk: valami végleg megváltozott köztünk.

Azóta eltelt három hónap. Néha találkozunk egy kávéra vagy ebédre; próbálunk újra közeledni egymáshoz. De már sosem lesz olyan, mint régen.

Minden este felteszem magamnak a kérdést: vajon hol rontottam el? Túl sokat adtam? Túl keveset? Lehet-e újrakezdeni egy anya-lánya kapcsolatot ennyi fájdalom után?

Ti mit gondoltok? Meg lehet bocsátani annak, aki kizárt a saját otthonodból? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?