A ház, amely mindent megváltoztatott: Az igazság, amit el akartak titkolni
– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg megtetted! – csattant fel Éva hangja a konyhaajtóból, miközben én még mindig a poros padlón ültem, kezemben Vilma néni sárga borítékjával. A levegőben érezni lehetett a dohos szagot, a régi bútorok nyikorgását, és a múlt súlyát, ami rám nehezedett.
Egy hete költöztem be ebbe az öreg házba, amit sosem láttam élőben, csak gyerekkori fényképeken. Vilma néni mindig is a család fekete báránya volt – legalábbis anyám szerint. Mégis rám hagyta ezt a házat, nem pedig az unokatestvéremre, Évára, aki egész életében mellette lakott a faluban. Azóta Éva minden nap átjön, hol süteménnyel, hol vádaskodással.
– Ez a ház nem a tiéd! – folytatta Éva, miközben leült velem szemben. – Tudod te egyáltalán, mi mindent tett érte az én anyám? Hogy mennyit dolgozott rajta?
Nem tudtam mit mondani. Csak bámultam a borítékot. Benne egy levél Vilma nénitől: „Kedves Lilla! Remélem, egyszer megérted, miért rád hagytam mindent. A családunkban sok mindenről hallgatunk. Talán te leszel az, aki végre kimondja az igazságot.”
A szívem hevesen vert. Vajon milyen igazságot kellene kimondanom? Mit titkoltak előttem? És miért érzem magam bűnösnek azért, hogy örököltem valamit, amit sosem kértem?
Az első éjszakákban alig aludtam. A ház minden zuga ismeretlen volt, minden nyikorgásban fenyegetést hallottam. Egyik este azonban furcsa zajt hallottam a padlásról. Felmentem – a lépcső minden fokánál úgy éreztem, mintha valaki figyelne. A padláson régi ládák sorakoztak. Az egyikből előkerült egy napló: „Ilona naplója 1972”.
Ilona? Anyám húga volt – sosem beszéltek róla. Ahogy olvasni kezdtem a naplót, lassan összeállt a kép: Ilona fiatalon teherbe esett egy helyi fiúval, de a család szégyellte ezt, ezért elküldték őt Pestre. A gyereket – engem – Vilma néni nevelte fel titokban, majd később visszaadott anyámnak, mintha semmi sem történt volna.
A kezem remegett. Hát ezért hagyta rám Vilma néni a házat? Mert valójában ő volt az anyám helyett az anyám? És Éva ezért haragszik rám ennyire?
Másnap reggel Éva már az udvaron várt.
– Na? Megtaláltad már azt a sok hazugságot? – kérdezte gúnyosan.
– Éva… – kezdtem halkan –, tudod te is, hogy Vilma néni mennyi mindent titkolt előlünk. De én sem kértem ezt az egészet.
– Könnyű neked mondani! Neked csak úgy öledbe hullott minden! Nekem meg maradtak a törött ablakok meg a penész!
A hangja elcsuklott. Akkor értettem meg igazán: nem csak a házról van szó. Hanem arról az évtizedes sérelemről, amit mindketten cipelünk – csak más-más oldalról.
Aznap este leültem a konyhaasztalhoz, és elővettem Vilma néni levelét meg Ilona naplóját. Felhívtam anyámat is.
– Anya… miért nem mondtad el soha az igazat?
Sokáig csend volt a vonalban.
– Mert féltem… Féltem attól, hogy elveszítelek. Hogy nem fogsz szeretni.
Sírtam. Ő is sírt.
A következő hetekben Évával együtt kezdtük rendbe hozni a házat. Először csak némán dolgoztunk egymás mellett – vakoltunk, festettünk, ablakot cseréltünk. Aztán egy este Éva megszólalt:
– Szerinted lehet még ebből valaha igazi otthon?
– Nem tudom – feleltem őszintén –, de talán együtt könnyebb lesz.
A faluban persze mindenki beszélt rólunk: „Lilla visszajött Pestről”, „Éva megint veszekedett vele”, „Vilma néni biztos forog a sírjában”. De már nem érdekelt annyira mások véleménye. Inkább az foglalkoztatott: hogyan lehet megbocsátani annak, aki elhallgatta előlünk az igazságot? És hogyan lehet újra bízni egymásban?
Egy vasárnap délután Évával együtt ültünk ki a verandára. A nap már lemenőben volt, a kertben orgonaillat terjengett.
– Tudod – mondta Éva –, lehet, hogy sosem leszünk igazi testvérek… De talán barátok igen.
Elmosolyodtam.
Most itt ülök ebben a házban, amely egyszerre jelent múltat és jövőt is. Még mindig félek néha attól, hogy újabb titkok derülnek ki – de már nem akarok elmenekülni előlük.
Vajon tényleg képesek vagyunk megbocsátani egymásnak? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán? Ti mit tennétek a helyemben?