A férjem gazdag szülei nem segítenek: A kisfiunk többet érdemelne

– Nem, Eszter, ezt már megbeszéltük – mondta Gábor halkan, de határozottan, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a bögrém körül. – Anyámék nem fognak segíteni. Nem akarnak.

A szívem összeszorult. Már megint ugyanaz a beszélgetés, ugyanaz a fal, amin újra és újra véresre verem magam. A kisfiunk, Marci, a szobában játszott, néha felnevetett, mintha nem is lenne semmi baj a világon. De én tudtam, hogy minden nevetése mögött ott van az a bizonytalanság, amit mi érzünk: albérletből albérletbe költözünk, sosem tudjuk, mikor kell újra csomagolni.

– De Gábor – próbáltam halkan, hogy Marci ne hallja –, ők megtehetnék. Nekik ez egy havi nyaralás ára lenne. Nekünk meg az egész életünk.

Gábor csak nézett maga elé. Tudtam, hogy szégyelli magát. Ő is szenvedett ettől az egésztől, de valahogy mindig úgy éreztem, mintha inkább engem hibáztatna. Vagy talán saját magát?

Az első találkozásom Gábor szüleivel már előrevetítette ezt az egészet. A hatalmas budai villa, a kristálycsillár, az ezüst evőeszközök. Az anyósm mosolya hideg volt, mint a márványasztal. – És te mivel foglalkozol, Eszter? – kérdezte akkor. – Óvónő vagyok – válaszoltam büszkén. Láttam a szemében azt a lemondó villanást.

Azóta sem változott semmi. Minden ünnepen ott ülünk az asztaluknál, hallgatjuk a történeteiket a balatoni nyaralóról, az új autóról, a befektetésekről. Mi meg közben számolgatjuk, hogy kijön-e a hó végéig a pénzünk.

– Eszter, kérlek – szólt most Gábor –, ne kezdjük elölről. Anyámék szerint mindenkinek magának kell megdolgoznia azért, amije van.

– De ők sosem dolgoztak igazán meg semmiért! – csattantam fel hirtelen. – Mindent örököltek! És most mégis azt várják tőlünk, hogy mi szenvedjünk?

Gábor felállt, kiment a konyhából. Hallottam, ahogy becsapja maga mögött az ajtót. Marci abbahagyta a játékot, és bejött hozzám.

– Anya, miért sírsz?

Letöröltem gyorsan a könnyeimet. – Csak egy kicsit elfáradtam, kicsim.

Aznap este Gábor későn jött haza. Nem beszéltünk többet erről. De én nem tudtam elengedni. Minden alkalommal, amikor Marci megkérdezte: „Mikor lesz saját szobám?”, összeszorult a torkom.

Egyik hétvégén meghívtak minket Gábor szülei ebédre. Már előre gyomorgörccsel készültem rá. Az asztalnál ott ült Gábor nővére is, Zsuzsa, aki épp most költözött be egy új lakásba – természetesen apuék vették neki.

– Hogy haladnak a lakáskereséssel? – kérdezte anyósom ártatlan arccal.

– Nehezen – válaszoltam őszintén. – Az árak az egekben vannak.

– Hát igen – mondta sóhajtva –, de hát mindenki így kezdi. Mi is albérletben laktunk fiatalon.

Majd Zsuzsára nézett és elmosolyodott: – Ugye milyen jó most már sajátban lakni?

Zsuzsa csak bólintott és rám se nézett.

Ebéd után Gábor apja félrehívta Gábort a dolgozószobába. Hallottam, ahogy halkan beszélgetnek. Amikor kijött, láttam rajta: valami eltört benne.

– Mit mondott? – kérdeztem később otthon.

– Azt mondta, hogy ha nem tudjuk megoldani magunktól, akkor talán nem is vagyunk rá érettek.

Aznap este sokáig ültem Marci ágya mellett. Néztem az alvó arcát és azon gondolkodtam: mit tanítunk neki ezzel? Hogy csak az számít, amid van? Hogy a család nem segít egymáson?

A következő hetekben egyre többet veszekedtünk Gáborral. Ő próbált közvetíteni a szülei és köztem, de minden próbálkozása kudarcba fulladt. Egy este azt mondta:

– Lehet, hogy tényleg túl sokat várunk el tőlük…

– Nem pénzt várok tőlük! – kiáltottam fel. – Csak azt szeretném érezni, hogy fontosak vagyunk nekik! Hogy Marci fontos nekik!

Csend lett köztünk. Aztán Gábor halkan megszólalt:

– Sajnálom…

Egyre inkább úgy éreztem magam ebben a családban, mint egy betolakodó. Mintha sosem lennék elég jó nekik. Mintha Marci sem lenne elég jó.

Egy nap Marci hazajött az óvodából és azt mondta:

– Anya, Bence-nek van saját szobája meg emeletes ágya! Nekem miért nincs?

Nem tudtam mit mondani neki. Csak öleltem és sírtam csendben.

Most itt ülök az ablakban és nézem az esti várost. Vajon tényleg túl sokat várok el? Vagy jogom van ahhoz, hogy azt kívánjam: a családunk összetartóbb legyen? Hogy Marcinak jobb nagyszülei legyenek?

Ti mit gondoltok? Tényleg csak az számít egy családban, hogy ki mennyit örökölt vagy keresett? Vagy lehetne ez másképp is?