A fal mögött rejtőző titok: Egy új otthon sötét árnyai

– Anya, szerinted tényleg jó ötlet volt ideköltözni? – kérdeztem, miközben a dobozok között botladoztam a frissen festett nappaliban. Anyám csak vállat vont, és a konyhába ment, hogy kávét főzzön. Az új lakás csendje furcsán nyomasztó volt, mintha minden sarkában valami rejtőzne. A régi házunkban legalább tudtam, mire számíthatok: a nyikorgó lépcső, a szomszéd néni állandó panaszkodása, apám dühkitörései. Itt viszont minden ismeretlen és hideg volt.

Aznap este, amikor végre leültem a kanapéra, egy furcsa repedést vettem észre a nappali falán. Valamiért nem tudtam levenni róla a szemem. Talán csak a fáradtság beszélt belőlem, de úgy éreztem, mintha valaki figyelne onnan. Másnap reggel, amikor anyám elment dolgozni, elővettem egy kalapácsot, és óvatosan megkopogtattam a falat. A vakolat megrepedt, és egy kis üreg tárult fel előttem. Egy rongyos babát találtam benne, mellette egy sárgult papírdarabot.

A kezem remegett, ahogy kihúztam a babát. Az arca eltorzult volt, mintha valaki szándékosan összekarcolta volna. A papíron gyerekes betűkkel ez állt: „Ha ezt megtalálod, soha ne bízz abban, aki veled él.” A szívem hevesen vert. Ki írhatta ezt? És miért rejtette el ide?

Aznap este nem tudtam aludni. Anyámnak nem mertem szólni – féltettem őt is, magamat is. A gondolataim cikáztak: vajon ki lakott itt előttünk? Mi történt ebben a lakásban? A következő napokban egyre több furcsaságot vettem észre: éjszakánként mintha lépéseket hallottam volna a folyosón, a fürdőszobában pedig néha magától elindult a csap.

Egyik este anyám későn ért haza. Fáradtan ledobta magát mellém.
– Mi bajod van mostanában? – kérdezte halkan.
– Semmi – hazudtam. – Csak fáradt vagyok.
De nem hagyta annyiban.
– Látom rajtad, hogy valami bánt. Mondd el!

Elővettem a babát és a levelet. Anyám arca elsápadt.
– Ezt hol találtad?
– A falban. A nappaliban.
– Ez… ez beteges – suttogta. – El kellene égetni.

De én nem akartam elengedni a dolgot. Másnap elmentem az önkormányzathoz, hogy megtudjam, kik laktak itt előttünk. Egy idős hölgy segített nekem az irattárban.
– Tudja, ez a lakás… hát, voltak itt furcsa dolgok – mondta halkan. – Egy család lakott itt régen. Az apa eltűnt, az anya pedig… nos, azt mondják, megőrült.
A hideg futott végig a hátamon.

Otthon anyám egyre ingerültebb lett. Minden apróságon összevesztünk: ki mosogat, ki viszi le a szemetet. Mintha közöttünk is megrepedt volna valami.
Egyik este kiabálni kezdett velem:
– Miért nem tudsz végre túllépni ezen az ostoba babán? Miért kell mindig mindent túlgondolnod?
– Mert félek! – tört ki belőlem. – Félek attól, hogy valami nincs rendben velünk… hogy mi is ugyanúgy végződünk majd, mint azok az emberek!
Anyám sírva fakadt. Akkor először láttam rajta igazi félelmet.

Az éjszaka közepén felriadtam egy hangos csattanásra. A nappaliban égve találtam a villanyt – anyám ott ült a földön, kezében a babával.
– Nem akarom többé látni ezt! – zokogta.
Kitépte a kezemből és kidobta az ablakon.

Másnap reggel csend volt. Mintha minden visszatért volna a régi kerékvágásba. De én tudtam, hogy semmi sem lesz már olyan, mint régen. A falban rejtőző titok örökre megváltoztatott minket.

Most itt ülök az ablakban és azon gondolkodom: Vajon tényleg csak egy régi család tragédiája kísért minket? Vagy minden családban ott lapulnak ezek a kimondatlan félelmek és titkok? Ti mit tennétek a helyemben? Megpróbálnátok megfeledkezni róla – vagy inkább szembenéznétek vele?