A családom csak kihasznál – Elég volt, most megtanítom őket a rendre!

– Már megint itt vannak? – kérdeztem magamtól, miközben az ablakon át figyeltem, ahogy anyám és az öcsém, Gergő, a kertkapun belépnek. A szívem egyszerre telt meg haraggal és szégyennel. Nem mintha nem szeretném őket, de mióta megépítettük a szaunát a kert végében, minden hétvégén nálunk lógnak, mintha ez lenne a wellness hoteljük.

– Szia, Zsófi! – kiáltott anyám vidáman, mintha nem is tudná, mennyire feszélyez ez az egész. – Remélem, még maradt egy kis pogácsa!

– Szia, anya – feleltem fáradtan. – Persze, van még. De igazából most pihennénk kicsit.

Gergő már a hűtőben turkált. – Van sör? – kérdezte, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

A férjem, Balázs, csak a szemét forgatta. Ő mindig is türelmesebb volt nálam, de mostanában már ő is kezdte elveszíteni a türelmét. A szauna ötlete tőle jött: egy kis nyugalom, egy hely, ahol végre kettesben lehetünk. Aztán amikor elkészült – hónapokig spóroltunk rá, minden deszkát magunk csiszoltunk –, hirtelen mindenki nálunk akart lenni.

Az első alkalommal még örültem. Jó volt látni, hogy anyám boldogan üldögél a melegben, Gergő pedig végre nem panaszkodik semmiről. De aztán jöttek a barátnők is, meg az unokatestvérek. Egyik hétvégén arra értem haza a piacról, hogy öten ülnek a szaunában, és valaki még Balázs borát is kibontotta.

– Zsófi, ne vedd már ilyen komolyan! – mondta anyám egyik este, amikor szóvá tettem neki. – Ez csak egy szauna. Azért van, hogy használjuk.

– Igen, de mi építettük! A mi pénzünkből! – fakadtam ki. – És soha senki nem kérdezi meg, hogy zavar-e!

Balázs ekkor már csak csendben bólogatott. Láttam rajta, hogy ő is csalódott. Azt hittük, majd lesz egy helyünk a világban, ami csak a miénk. Ehelyett minden hétvégén vendéglátók lettünk.

Egyik este Balázs leült mellém a kanapéra.

– Zsófi, ezt így nem lehet tovább csinálni. Vagy beszélsz velük rendesen, vagy én fogom.

– De mit mondjak? Hogy ne jöjjenek többet? Anyám megsértődik… Gergő meg biztosan összeveszik velem.

– Akkor legalább próbáld meg! – mondta Balázs határozottan.

Másnap reggel remegő kézzel hívtam fel anyámat.

– Anya… beszélnünk kellene. Szeretjük, ha jöttök, de mostanában úgy érezzük, hogy túl sokszor vagytok itt. Szeretnénk néha kettesben lenni Balázzsal.

Hosszú csend volt a vonal másik végén.

– Hát jó… ha ennyire zavarunk… – mondta végül sértődötten.

Aznap este Gergő is rám írt Messengeren:

– Mi bajod van? Anyu sírt miattad. Csak egy kis szaunázásról van szó!

Éreztem, hogy összeszorul a gyomrom. Egész éjjel forgolódtam. Vajon tényleg én vagyok az önző? Vagy csak végre kiálltam magamért?

A következő hétvégén üres volt a ház. Nem jött senki. Balázzsal csendben ültünk a szaunában; mégis valahogy hidegnek éreztem az egészet. Hiányzott anyám nevetése és Gergő viccei. De hiányzott az is, hogy végre nem kellett senkit kiszolgálnom.

Egy hét múlva anyám felhívott.

– Zsófi… talán túlreagáltam. Csak jó volt együtt lenni veletek. De megértem, ha néha magatokra vágytok.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel.

– Anya… én is sajnálom. Csak szeretném, ha néha figyelembe vennétek az érzéseinket is.

Azóta ritkábban jönnek át. Néha még mindig bűntudatom van emiatt – de legalább most már tudom: néha muszáj kiállni magunkért.

Ti mit tennétek a helyemben? Hol húznátok meg a határt család és önállóság között? Vajon tényleg önző voltam?