Miért vállaltam el az unokám felügyeletét – és miért soha többé

– Anya, kérlek, csak ma! – könyörgött a lányom, Zsuzsa, miközben a telefonban hallottam, ahogy a háttérben köhög az ötéves kisunokám, Marci. – Nem tudom bevinni oviba, lázas, és nekem muszáj bemennem dolgozni. Niki meg… hát tudod, neki most érettségi előkészítője van, meg fodrászhoz is megy délután.

A konyhaasztalnál ültem, előttem kihűlt kávé, a kezem remegett. Már régóta érzem, hogy fáradtabb vagyok, mint régen. De hát mit tehettem volna? Anyaként mindig is én voltam a család tartópillére. – Jó, Zsuzsa, hozd át Marcit – mondtam végül, bár a szívem mélyén már akkor tudtam: ez nem lesz könnyű nap.

Fél óra múlva ott álltak az ajtóban. Zsuzsa sietve puszit nyomott Marci fejére, rám nézett fáradt szemekkel. – Köszönöm, anya. Majd este jövök érte. – És már ment is. Marci rám nézett nagy, könnyes szemekkel. – Mama, fáj a torkom… – suttogta.

Átöleltem. – Gyere, kisfiam, csinálok neked teát.

A nap lassan vánszorgott előre. Marci hol sírt, hol nyafogott, semmi sem volt jó neki. A mesekönyv untatta, a rajzfilmet fél perc után kikapcsolta. – Mama, hol van anya? – kérdezte újra és újra.

Próbáltam türelmes lenni. De amikor már harmadszor borította ki a kamillateát az asztalra, éreztem, hogy kezd elpattanni bennem valami. – Marci! Nem lehetne egy kicsit nyugodtabban viselkedni? – szóltam rá élesebben, mint szerettem volna.

Ő csak nézett rám nagy szemekkel, aztán sírni kezdett. A bűntudat azonnal elöntött. Lehajoltam hozzá. – Ne haragudj, mama csak fáradt…

Közben csörgött a telefonom: Niki hívott. – Szia mama! Bocsi, de nem tudok hazaugrani segíteni. Most kezdődik a matekórám, utána meg megyek a körmösömhöz. Ugye nem baj? – hangja vidám volt és gondtalan.

– Nem baj, drágám – mondtam fásultan –, csak tanulj szépen.

Letettem a telefont és hirtelen úgy éreztem magam, mint egyedül egy süllyedő hajón. A lakásban minden túl csendes volt Marci sírása után. Aztán újra köhögni kezdett. Gyorsan lázat mértem: 38,5. Megijedtem. Felhívtam Zsuzsát.

– Anya, adj neki lázcsillapítót! Ha rosszabb lesz, szólj! De most tényleg nem tudok hazamenni… – hallottam a hangján a feszültséget.

A délután egyre nehezebb lett. Marci nem akart enni semmit. Próbáltam főzni neki levest, de csak turkált benne. Közben eszembe jutottak azok az idők, amikor még én futkostam két gyerek után munka mellett… Akkor is nehéz volt, de valahogy több erőm volt hozzá.

Aztán jött az este. Marci végre elaludt a kanapén. Csend lett. Leültem mellé és néztem az arcát: mennyire hasonlít Zsuzsára kicsiként! És mégis: most minden olyan idegennek tűnt.

Az ajtóban egyszer csak megjelent Niki: frissen festett hajjal, körmei csillogtak. – Szia mama! Minden oké volt? – kérdezte félvállról.

Ránéztem és hirtelen kitört belőlem minden feszültség: – Niki! Egy egész napot töltöttem el Marcival úgy, hogy közben senki nem segített! Te is csak magaddal foglalkozol! Tudod te egyáltalán, milyen nehéz ez nekem?

Niki meglepődött: – De mama… nekem is fontosak ezek a dolgok! Nem értem, miért haragszol rám…

– Azért haragszom – mondtam halkan –, mert úgy érzem, mindenkinek csak akkor vagyok jó, ha szüksége van rám. De amikor én fáradt vagyok vagy segítségre lenne szükségem… akkor senki nincs mellettem.

Niki csak állt ott némán.

Este Zsuzsa jött Marcival haza. Fáradtan nézett rám: – Anya… ne haragudj… Tudom, hogy sokat kérünk tőled.

– Nem haragszom – mondtam –, csak néha jó lenne érezni, hogy én is számítok valamit… nem csak mint bébiszitter.

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Vajon hol rontottam el? Miért lett ilyen önző mindenki? Vagy csak én öregedtem meg ennyire?

Most itt ülök és írom ezt a történetet. Egyetlen nap alatt omlott össze minden illúzióm arról, hogy mindig mindent meg tudok oldani. Vajon hány nagyszülő érzi ugyanezt? Hányan vagyunk még így ezzel?